13. fejezet

Drága Olvasók!

Eléggé el vagyok havazva, de próbálom összeszedni magamat az elkövetkezendő három napban. Még portfóliót kéne csinálnom, és gyakorolnom kéne az érettségire, de legjobban írni szeretnék. Csakhogy vannak dolgok, amiket muszáj megtenni.
Mindegy is :) Élvezzétek ezt a részt, és nem tudom, sikerül-e visszaállnom az egyhetes hozásra. Próbálkozom, de nem ígérek semmit!

Adelaide Owens

A kedvem alábbhagy, mikor az utolsó hét első napjaiban járok. Nem tudom eldönteni, hogy ez most miért lehet. Talán mert tudom, hogy ez a hét is ugyanolyan pörgősen fog telni, mint az eddigiek, és pár pillanat, és már az otthoni, sokat koptatott utcákon fogok ismételten sétálni. Vagy az is lehet, hogy túlságosan hiányzik Luke, hiányzik a közelsége, és a beszélgetőtárs. Vagy talán nem is ezek az okok.

Reggel az elmúlt napokhoz hasonlóan ugyanúgy kelek fel, ugyanúgy reggelizek, és ugyanolyan hangulattal megyek a munkába, mint eddig. A belépéskor tekintetemmel rögtön Tiát keresem, ám mikor rám néz sem jön oda hozzám, még el is megy a konyhába, mint aki megharagudott rám. Utána is megyek, mikor valaki elém áll, és ezeket a szavakat intézi felém:

- Bizonyára Emma Webster vagy. Most mellém lettél osztva, úgyhogy láss is munkához.

Ennyi. Ennyit mond csak, és ha nem lett volna elég figyelmeztető, még ott állnék a földbe gyökerezett lábakkal az étterem közepén. Még egy utolsó pillantást vet rám, és szigorú tekintetével szinte a legmélyebb gondolataimat pásztázza. Festett szőke haja stabilan áll kontyban, és mintha a szél nem tudná egy tincsét sem arrébb mozdítani. Feszes vonásai, a szája egyenes vonala nagyobb rendűségről árulkodik, ám ebben a pillanatban elfordul, és a konyha felé sétál.

A fejemet egy ideig kapkodom ide-oda, hogy valakitől segítséget kérjek, de senki szimpatikussal nem találkozom szemben, és nagyon tehetetlennek érzem magamat. Végül a pulthoz sétálok, és telhetetlenségben a pulton kezdem el rendezkedni az amúgy is rendben álló tárgyakat. Jó pár perccel később az új társam elém lép, és rácsap az asztalra.

- Milyen munka ez? Inkább menjél az asztalhoz törölgetni - utasítja, mire én egy bő bólogatással jelehtem, hogy megértettem.

Igen, valószínűleg azért fogok nehezen hozzá a héthez, mert ezt a gonosz nőt kaptam kisegítőnek Tia helyett. Eredetileg még eltűrtem, ám mikor már apró dolgokba szól bele, már nagyon nem bírom. A végén már minden tálcakihordásnál remeg a kezem, rossz rendelést vettem fel vagy rossz ételt viszek ki. A "kisegítőm" egyre dühösebb rám, miközben én próbálom győzködni magam, hogy úgysem ez az életcélom, és ez csak egy diákmunka, melyből nem rúghatnak ki.

Az öltözőbe megyek, mikor akad egy kis szünetem, és megállapítom a tükörbe magamra nézve, hogy siralmasan festek: az állandó gödröcskéim a mosolyommal együtt eltűnt, a bőröm sápadttá válik, a szemem pedig csillogó kék helyet csak egy ragyogás nélküli gömb. És ekkor elhatározom magamban, hogy ezt a képet nem akarom egy percnél tovább látni. Odabattyogok a csaphoz, majd hideg vízzel megmosom az arcom. Érzem, hogy máris jobban vagyok, szinte megfeledkezem egy pillanatra a munkától, és azt képzelem, hogy a tenger vízével mosom az arcomat. A feldagadt szemeim már kezdik visszavenni az arcom régi alakját, és mikor legközelebb visszanézek, már sokkal jobban hasonlítok magamra.

- Jól leszek - motyogom a tükörben magamnak, miközben szeretném is, hogy kijelentésem igaz legyen.

2013. november 10.

Pillangók ezrei repdesnek a gyomromban, az eremben a vér száguld, és minden gondolataimat ő köti le. Pedig közben próbálok arra gondolni, hogy nem, ez nem is egy randi - és igazam is van. Azonban elgondolkoztam már azon, hogy mennyire törődne egy lánnyal két koncert vagy gyakorlás között, ha nem tetszik neki?

Nem voltak még híresek – na, jó mégis -, már sok ember rájuk ismert az utcákon, de még szinte biztosan állíthatom, hogy nyugodtan el tudnak menni a boltba anélkül, hogy letámadná őket egy rajongó. Viszont mint megtudtam, rengeteget gyakorolnak, sok koncert van még betervezve, és bíznak abba, hogy ennél már csak több lesz majd - én tudom.

Eleinte nem is hittem volna, hogy újból találkozhatok a fiúkkal. Én visszamentem Londonba, ők pedig tovább járták az országot. Azonban egy-két hét elteltével Ashton követni kezdett Twitteren, majd Luke is. És bár nem sokszor, de elbeszélgettem a szőke hajú bandataggal. Ám nem hittem volna, hogy az interneten való beszélgetésen kívül bármi lehetne köztünk.

Viszont egyszer csak, több hét elteltével rám írt, és az üzenet ezt tartalmazta: Londonban vagyok, nem találkozunk? L. És igen, innentől kezdve már, ha akartam, ha nem, már beképzeltem mindenbe azt, aminek talán egyik része sem volt igaz.

Mary Queen Garden, egy óra múlva. Igen, és szívem szerint egy mosolygós smiley-t is hozzáraktam volna, de mivel ő sem tett, így én sem – hátha mégis csak egyirányú a dolog.

És most itt állok tétlenül, azon gondolkodva, hogy mit is vegyek fel. Két pólót fogassal együtt kiveszek a szekrényből, majd úgy döntök, hogy nem én fogom meghatározni, hogy mit viseljek a találkozó alatt. Lecaplatok a földszintre, majd anyáék szobája felé veszem az irányt. Az ajtó tárva nyitva, és anya hangja hallatszik ki a szobából. Az ajtófélfa mellé lépek, és anyára mosolygok, aki egyből észrevesz. Odajön hozzám, de telefonját tovább a füléhez tartva beszél. Rámutat a bordó pólóhoz, mielőtt akárcsak megszólalnék, én pedig megköszönöm egy puszival, hogy segített választani. Így alakult ki a végleges öltözetem: lenge, bordó színű felső, mely kötött; és egy egyszerű, testhez simuló, sötétkék farmer. Az előszobába érve fekete szövetkabátot veszek a hűvös időre való tekintettel, a lábamra pedig egy lapos sarkú bokacsizmát húzok. Majd kiírom gömbölyű betűkkel egy cetlire: A városba mentem, majd jövök. xEmma

Majd kissé görcsös hassal kilépek a szabad levegőre, de még mielőtt becsuknám az ajtót, megérzem a hűvös levegő áramlatát, és libabőrössé váló nyakam figyelmeztet, hogy bizony a sálat nem vettem fel. Gyorsan visszasétálok még a házba, majd leveszem az akasztóról, és a nyakam köré csavarom.

- Nem vagyok normális – jegyzem meg az orrom alá dörgölve, majd bezárom a ház ajtaját, és a Regent park felé veszem az irányt. Hogy miért esett erre a választásom? Mert Marylebone városrészben élek, és ez a zöld terület van a legközelebb hozzánk. Ami pedig azt illeti, szerintem jobban néz ki, mint a Hyde Park.

Kissé izgulok, hiszen mekkora az esély arra, hogy megtaláljuk egymást a parkban? Talán hülyeség volt pont oda megbeszélni az összejövetelt. De hát nem tehettem mást, mégiscsak Luke Hemmingsről van szó, akit London forgalmas utcáin letámadnának. És én nem akarom visszalátni magamat képeken vagy rajongók mobilján.

Egyszer csak rezegni kezd a táskámban a telefonom, majd később megszólal a Try Hard című 5 Seconds of Summer szám – erről nekik nem kell tudniuk -, majd felveszem a azt.

- Szia, Luke! – köszönök bele saját magamat meglepő könnyedséggel, miután meglátom a képernyőn álló nevet. Esküszöm próbálni eltüntetni az arcomra kiülő széles vigyort, de egyszerűen nem megy. Csodálkozom, hogy a szembe jövő emberek nem néznek orbitálisan idiótának, hogy saját magamban mosolygok.

- Helló, Emma! Van egy probléma… nagyon nagy ez a park, és nem tudom, hol van az, amit mondtál – jegyzi meg a saját maga basszusában, a háttérben pedig autók hangját hallom meg. Ebből arra következtetek, hogy még nem ment be a parkba, vagy talán már ki is jött.

- Pontosan hol? – kérdezem meg tőle, amikor is az emberek között átfurakodom, hogy még elérhessem a zöld lámpát. Azon kevés tisztességes londoni lakosok közé tartozom, akik a zöld lámpa és a piros lámpa közötti különbséget felfogják.

- Hát, egy elég nagy kapunál, legközelebb a belvároshoz – válaszol vontatottan, amiért nem tudja megmondani, hogy merre is van pontosan. Egy pillanatra becsukom a szemem, és élvezem, hogy hallhatom a hangját. Annyira megnyugtató érzés, hogy ezt csak én hallottam. Nem úgy, mint a számaikat, melyet már több millióan meghallgattak.

- Oké, tudom, melyikre gondolsz – mondom, mielőtt folytathatta volna a választ. Majd hozzáteszem – Öt perc és ott leszek.

Lehet, hogy egy kicsivel több, mint öt perc, de lehetséges, hogy hamarabb is odaérhetek. Mindenesetre lábaim már felvették a gyors tempót, és mivel már kicsi korom óta ebbe a parkba járok, már kitapasztaltam a legjobb utat, a leggyorsabb utat és azt is, amelyikkel a barátokkal érdemes menni, mert nem ismerik annyian.

- Öt perc? Az összes lány ilyen? – tudakolja meg a vonalban elköszönés helyett, mire egy nevetés hagyja el a számat. Oké, talált süllyedt. De nem hagyhatom magam. Nem vagyok olyan, akit csak úgy átlagossá lehet tenni. Mert szeretném azt hinni, hogy nem vagyok az.

- Az összes lány azt mondja, hogy fél óra múlva talán ott leszek – helyesbítek kissé túlozva, de több ismerősömnél is tapasztaltam, hogy a lányok előszeretettel mennek később a megbeszélt időponthoz képest. Na, már most… nálunk nincs megbeszélt időpont.

- Tehát azt mondod, nem vagy átlagos? – kérdezi meg pár másodperc múlva, mire én a következő utcába fordulok. Felnézek egy pillanatra az égre, és van egy olyan érzésem, hogy bármikor el kezdhet esni az eső.

- Szeretném azt hinni – jelentem ki, és a következő zebrához lépek, ahol piros van. Türelmetlenül mozgatom a lábam, közvetlenül a patkánál. És nem sok kell, hogy rávegyem magam arra, hogy átmenjek a piroson.

- Akkor érj ide négy percen belül.

Oké, legyen. Minden szó nélkül leteszem a mobilt, majd futásra váltok, amint a lámpa zöldre vált. Megkerülöm az összes embert, de akad olyan is, aki helyet ad nekem a futásra. Nem is kell sok, és már meg is látom a magas kerítéssel elkerített parkot, a magas, sok leveles lombkoronákat, és a ritkuló embertömeget. Még talán egy percig futok, mikor meglátom a fiút a kapu előtt, ahogyan a mobilját tartja az ég felé. Elmosolyodom, majd odasietek hozzá.

- Na? – kérdezek rá kíváncsian, és látom rajta a hirtelen kiülő meglepettséget. Egy pillanatra fel sem fogom, hogy hosszú hónapok elteltével látom őt. Látom rajta a változást: felzselézte a haját, jobban megnőtt a frizurája, az arca pedig férfiasabbá vált.

- Éppen – válaszol, amire én megforgatom a szemeim, majd mindketten besétálunk az arany virágokkal díszített kapun. Idővel még jobban feloldódunk, a témáink soha nem fogynak ki, és csak beszélgetünk, miközben látom, hogy Luke néha eltakarja az arcát, hogy ne vehessék észre fiatal lányok őt.

Mikor a tehetségkutatókról esik szó, és már bőven a parkban vagyunk, egyszer csak elkezd esni az eső. Eleinte nem zavartatjuk magunkat, de mikor már ömlik a víz, rohanunk, hogy keressünk valamit, ami alatt megállhatunk. Egy elhagyatott bódét veszünk észre mindketten, és nagy lendülettel megyünk felé. A fiú kicsit gyorsabb, így ő hamarabb a fatető alá ért, én azonban egy tócsába lépve megcsúszok, és hirtelen ötlettől elvezérelve a srác felé esek. Luke megtart, mikor a mellkasának esek, és egy pillanatig csak hallom az eső és a lélegzetünk hangját. Aztán rápillantok, és a víztől nedves arcát bámulom. A piercingje kivételesen ki lett szedve, a haja már nem áll tökéletesen, a homlokáról pedig vízcseppek peregnek le.

Tudom, hogy végem van.