Drága Olvasók!
Eléggé el vagyok havazva, de próbálom összeszedni magamat az elkövetkezendő három napban. Még portfóliót kéne csinálnom, és gyakorolnom kéne az érettségire, de legjobban írni szeretnék. Csakhogy vannak dolgok, amiket muszáj megtenni.
Mindegy is :) Élvezzétek ezt a részt, és nem tudom, sikerül-e visszaállnom az egyhetes hozásra. Próbálkozom, de nem ígérek semmit!
Mindegy is :) Élvezzétek ezt a részt, és nem tudom, sikerül-e visszaállnom az egyhetes hozásra. Próbálkozom, de nem ígérek semmit!
Adelaide Owens
A kedvem alábbhagy,
mikor az utolsó hét első napjaiban járok. Nem tudom eldönteni, hogy ez most
miért lehet. Talán mert tudom, hogy ez a hét is ugyanolyan pörgősen fog telni,
mint az eddigiek, és pár pillanat, és már az otthoni, sokat koptatott utcákon
fogok ismételten sétálni. Vagy az is lehet, hogy túlságosan hiányzik Luke,
hiányzik a közelsége, és a beszélgetőtárs. Vagy talán nem is ezek az okok.
Reggel az elmúlt
napokhoz hasonlóan ugyanúgy kelek fel, ugyanúgy reggelizek, és ugyanolyan
hangulattal megyek a munkába, mint eddig. A belépéskor tekintetemmel rögtön
Tiát keresem, ám mikor rám néz sem jön oda hozzám, még el is megy a konyhába,
mint aki megharagudott rám. Utána is megyek, mikor valaki elém áll, és ezeket a
szavakat intézi felém:
- Bizonyára Emma Webster
vagy. Most mellém lettél osztva, úgyhogy láss is munkához.
Ennyi. Ennyit mond csak,
és ha nem lett volna elég figyelmeztető, még ott állnék a földbe gyökerezett
lábakkal az étterem közepén. Még egy utolsó pillantást vet rám, és szigorú
tekintetével szinte a legmélyebb gondolataimat pásztázza. Festett szőke haja
stabilan áll kontyban, és mintha a szél nem tudná egy tincsét sem arrébb
mozdítani. Feszes vonásai, a szája egyenes vonala nagyobb rendűségről
árulkodik, ám ebben a pillanatban elfordul, és a konyha felé sétál.
A fejemet egy ideig kapkodom
ide-oda, hogy valakitől segítséget kérjek, de senki szimpatikussal nem
találkozom szemben, és nagyon tehetetlennek érzem magamat. Végül a pulthoz
sétálok, és telhetetlenségben a pulton kezdem el rendezkedni az amúgy is
rendben álló tárgyakat. Jó pár perccel később az új társam elém lép, és rácsap
az asztalra.
- Milyen munka ez?
Inkább menjél az asztalhoz törölgetni - utasítja, mire én egy bő bólogatással
jelehtem, hogy megértettem.
Igen, valószínűleg azért
fogok nehezen hozzá a héthez, mert ezt a gonosz nőt kaptam kisegítőnek Tia
helyett. Eredetileg még eltűrtem, ám mikor már apró dolgokba szól bele, már
nagyon nem bírom. A végén már minden tálcakihordásnál remeg a kezem, rossz
rendelést vettem fel vagy rossz ételt viszek ki. A "kisegítőm" egyre
dühösebb rám, miközben én próbálom győzködni magam, hogy úgysem ez az
életcélom, és ez csak egy diákmunka, melyből nem rúghatnak ki.
Az öltözőbe megyek,
mikor akad egy kis szünetem, és megállapítom a tükörbe magamra nézve, hogy
siralmasan festek: az állandó gödröcskéim a mosolyommal együtt eltűnt, a bőröm sápadttá
válik, a szemem pedig csillogó kék helyet csak egy ragyogás nélküli gömb. És
ekkor elhatározom magamban, hogy ezt a képet nem akarom egy percnél tovább
látni. Odabattyogok a csaphoz, majd hideg vízzel megmosom az arcom. Érzem, hogy
máris jobban vagyok, szinte megfeledkezem egy pillanatra a munkától, és azt
képzelem, hogy a tenger vízével mosom az arcomat. A feldagadt szemeim már
kezdik visszavenni az arcom régi alakját, és mikor legközelebb visszanézek, már
sokkal jobban hasonlítok magamra.
- Jól leszek - motyogom
a tükörben magamnak, miközben szeretném is, hogy kijelentésem igaz legyen.
2013. november 10.
Pillangók ezrei repdesnek a gyomromban, az eremben a vér száguld, és minden
gondolataimat ő köti le. Pedig közben próbálok arra gondolni, hogy nem, ez nem
is egy randi - és igazam is van. Azonban elgondolkoztam már azon, hogy mennyire
törődne egy lánnyal két koncert vagy gyakorlás között, ha nem tetszik neki?
Nem voltak még híresek – na, jó mégis -, már sok ember rájuk ismert az
utcákon, de még szinte biztosan állíthatom, hogy nyugodtan el tudnak menni a
boltba anélkül, hogy letámadná őket egy rajongó. Viszont mint megtudtam,
rengeteget gyakorolnak, sok koncert van még betervezve, és bíznak abba, hogy
ennél már csak több lesz majd - én tudom.
Eleinte nem is hittem volna, hogy újból találkozhatok a fiúkkal. Én
visszamentem Londonba, ők pedig tovább járták az országot. Azonban egy-két hét
elteltével Ashton követni kezdett Twitteren, majd Luke is. És bár nem sokszor,
de elbeszélgettem a szőke hajú bandataggal. Ám nem hittem volna, hogy az interneten
való beszélgetésen kívül bármi lehetne köztünk.
Viszont egyszer csak, több hét elteltével rám írt, és az üzenet ezt
tartalmazta: Londonban vagyok, nem találkozunk? L. És igen, innentől kezdve már, ha akartam, ha nem, már
beképzeltem mindenbe azt, aminek talán egyik része sem volt igaz.
Mary Queen Garden, egy óra múlva. Igen, és szívem szerint egy mosolygós smiley-t is
hozzáraktam volna, de mivel ő sem tett, így én sem – hátha mégis csak egyirányú
a dolog.
És most itt állok tétlenül, azon gondolkodva, hogy mit is vegyek fel. Két
pólót fogassal együtt kiveszek a szekrényből, majd úgy döntök, hogy nem én
fogom meghatározni, hogy mit viseljek a találkozó alatt. Lecaplatok a
földszintre, majd anyáék szobája felé veszem az irányt. Az ajtó tárva nyitva,
és anya hangja hallatszik ki a szobából. Az ajtófélfa mellé lépek, és anyára mosolygok,
aki egyből észrevesz. Odajön hozzám, de telefonját tovább a füléhez tartva
beszél. Rámutat a bordó pólóhoz, mielőtt akárcsak megszólalnék, én pedig
megköszönöm egy puszival, hogy segített választani. Így alakult ki a végleges
öltözetem: lenge, bordó színű felső, mely kötött; és egy egyszerű, testhez
simuló, sötétkék farmer. Az előszobába érve fekete szövetkabátot veszek a hűvös
időre való tekintettel, a lábamra pedig egy lapos sarkú bokacsizmát húzok. Majd
kiírom gömbölyű betűkkel egy cetlire: A városba mentem, majd jövök. xEmma
Majd kissé görcsös hassal kilépek a szabad levegőre, de még mielőtt
becsuknám az ajtót, megérzem a hűvös levegő áramlatát, és libabőrössé váló
nyakam figyelmeztet, hogy bizony a sálat nem vettem fel. Gyorsan visszasétálok
még a házba, majd leveszem az akasztóról, és a nyakam köré csavarom.
- Nem vagyok normális – jegyzem meg az orrom alá dörgölve, majd bezárom a
ház ajtaját, és a Regent park felé veszem az irányt. Hogy miért esett erre a
választásom? Mert Marylebone városrészben élek, és ez a zöld terület van a
legközelebb hozzánk. Ami pedig azt illeti, szerintem jobban néz ki, mint a Hyde
Park.
Kissé izgulok, hiszen mekkora az esély arra, hogy megtaláljuk egymást a
parkban? Talán hülyeség volt pont oda megbeszélni az összejövetelt. De hát nem
tehettem mást, mégiscsak Luke Hemmingsről van szó, akit London forgalmas utcáin
letámadnának. És én nem akarom visszalátni magamat képeken vagy rajongók
mobilján.
Egyszer csak rezegni kezd a táskámban a telefonom, majd később megszólal a
Try Hard című 5 Seconds of Summer szám – erről nekik nem kell tudniuk -, majd
felveszem a azt.
- Szia, Luke! – köszönök bele saját magamat meglepő könnyedséggel, miután
meglátom a képernyőn álló nevet. Esküszöm próbálni eltüntetni az arcomra kiülő
széles vigyort, de egyszerűen nem megy. Csodálkozom, hogy a szembe jövő emberek
nem néznek orbitálisan idiótának, hogy saját magamban mosolygok.
- Helló, Emma! Van egy probléma… nagyon nagy ez a park, és nem tudom, hol
van az, amit mondtál – jegyzi meg a saját maga basszusában, a háttérben pedig
autók hangját hallom meg. Ebből arra következtetek, hogy még nem ment be a
parkba, vagy talán már ki is jött.
- Pontosan hol? – kérdezem meg tőle, amikor is az emberek között
átfurakodom, hogy még elérhessem a zöld lámpát. Azon kevés tisztességes londoni
lakosok közé tartozom, akik a zöld lámpa és a piros lámpa közötti különbséget
felfogják.
- Hát, egy elég nagy kapunál, legközelebb a belvároshoz – válaszol vontatottan,
amiért nem tudja megmondani, hogy merre is van pontosan. Egy pillanatra
becsukom a szemem, és élvezem, hogy hallhatom a hangját. Annyira megnyugtató
érzés, hogy ezt csak én hallottam. Nem úgy, mint a számaikat, melyet már több
millióan meghallgattak.
- Oké, tudom, melyikre gondolsz – mondom, mielőtt folytathatta volna a
választ. Majd hozzáteszem – Öt perc és ott leszek.
Lehet, hogy egy kicsivel több, mint öt perc, de lehetséges, hogy hamarabb
is odaérhetek. Mindenesetre lábaim már felvették a gyors tempót, és mivel már
kicsi korom óta ebbe a parkba járok, már kitapasztaltam a legjobb utat, a
leggyorsabb utat és azt is, amelyikkel a barátokkal érdemes menni, mert nem
ismerik annyian.
- Öt perc? Az összes lány ilyen? – tudakolja meg a vonalban elköszönés
helyett, mire egy nevetés hagyja el a számat. Oké, talált süllyedt. De nem hagyhatom
magam. Nem vagyok olyan, akit csak úgy átlagossá lehet tenni. Mert szeretném
azt hinni, hogy nem vagyok az.
- Az összes lány azt mondja, hogy fél óra múlva talán ott leszek –
helyesbítek kissé túlozva, de több ismerősömnél is tapasztaltam, hogy a lányok
előszeretettel mennek később a megbeszélt időponthoz képest. Na, már most…
nálunk nincs megbeszélt időpont.
- Tehát azt mondod, nem vagy átlagos? – kérdezi meg pár másodperc múlva,
mire én a következő utcába fordulok. Felnézek egy pillanatra az égre, és van
egy olyan érzésem, hogy bármikor el kezdhet esni az eső.
- Szeretném azt hinni – jelentem ki, és a következő zebrához lépek, ahol
piros van. Türelmetlenül mozgatom a lábam, közvetlenül a patkánál. És nem sok
kell, hogy rávegyem magam arra, hogy átmenjek a piroson.
Oké, legyen. Minden szó nélkül leteszem a mobilt, majd futásra váltok, amint
a lámpa zöldre vált. Megkerülöm az összes embert, de akad olyan is, aki helyet
ad nekem a futásra. Nem is kell sok, és már meg is látom a magas kerítéssel
elkerített parkot, a magas, sok leveles lombkoronákat, és a ritkuló
embertömeget. Még talán egy percig futok, mikor meglátom a fiút a kapu előtt,
ahogyan a mobilját tartja az ég felé. Elmosolyodom, majd odasietek hozzá.
- Na? – kérdezek rá kíváncsian, és látom rajta a hirtelen kiülő meglepettséget.
Egy pillanatra fel sem fogom, hogy hosszú hónapok elteltével látom őt. Látom
rajta a változást: felzselézte a haját, jobban megnőtt a frizurája, az arca
pedig férfiasabbá vált.
- Éppen – válaszol, amire én megforgatom a szemeim, majd mindketten
besétálunk az arany virágokkal díszített kapun. Idővel még jobban feloldódunk,
a témáink soha nem fogynak ki, és csak beszélgetünk, miközben látom, hogy Luke
néha eltakarja az arcát, hogy ne vehessék észre fiatal lányok őt.
Mikor a tehetségkutatókról esik szó, és már bőven a parkban vagyunk,
egyszer csak elkezd esni az eső. Eleinte nem zavartatjuk magunkat, de mikor már
ömlik a víz, rohanunk, hogy keressünk valamit, ami alatt megállhatunk. Egy
elhagyatott bódét veszünk észre mindketten, és nagy lendülettel megyünk felé. A
fiú kicsit gyorsabb, így ő hamarabb a fatető alá ért, én azonban egy tócsába
lépve megcsúszok, és hirtelen ötlettől elvezérelve a srác felé esek. Luke
megtart, mikor a mellkasának esek, és egy pillanatig csak hallom az eső és a
lélegzetünk hangját. Aztán rápillantok, és a víztől nedves arcát bámulom. A
piercingje kivételesen ki lett szedve, a haja már nem áll tökéletesen, a
homlokáról pedig vízcseppek peregnek le.
Tudom, hogy végem van.
Drága Addy!
VálaszTörlésHát én is tudom, hogy végem van. Az egyetlen gondolatom, ami ehhez a visszaemlékezéshez fűződik annyi, hogy "ezdecuki"!!! Totál Lemma-shipper vagyok az eleje óta, úgyhogy ez a rész nagyon betett nekem. Imádtam minden sorát a visszaemlékezésnek, és olyan jó arról olvasni, hogyan kerültek először ilyen közel egymáshoz - hogy nem bénáztak ennyit, mint most :) A végére szinte el is feledkeztem arról, hogy milyen rossz napja volt a lánynak, és van egy olyan érzésem, hogy annak a nőnek még lesz szerepe a folytatásban, de most egyelőre itt van előttem a rózsaszín köd, és nem látok tőle semmit.
Csak így tovább! <3
Ölel, FantasyGirl
Kedves Adelaide!
VálaszTörlésRemek rész lett! Nekem nagyon tetszett :) Remélem sikerül visszatérned az 1 hetes részekre. Mindenestre jó portfólió készítést, illetve gyakorlást az éreztségire. <3
Ölel és puszil
Cat L. Loud
Drága Adelaide!
VálaszTörlésSok hónap elteltével, de újra itt. :) Nagyon aranyos rész volt, meg kell mondjam, és tetszett, hogy visszaemlékezést is kaptunk ebben a részben. Luke nagyon édes volt, amikor kijelentette, hogy a lánynak négy perc múlva oda kell érnie, és az az esős jelenet... aww... mint a legjobb romantikus filmekben! Egyáltalán nem éreztem klisésnek, hiszen mégis csak Londonban vagyunk, és nem is magától esett el, hanem egy tócsa miatt, úgyhogy nagyon cuki volt ez a rész. <3 Különösen az tetszett ebben a részben, hogy Emma is megmutatta, hogy néha nehéz az élete, és simán ki tud borulni, mert eddig ezt az oldalát nem nagyon láttuk. Ez nagyon emberivé tette őt, úgyhogy ez piros pont neked. :D
Összességében tehát aranyos rész volt, és már megyek is továbbolvasni! :D
With love,
Miss Sunshine