2014. október 16., csütörtök

12. fejezet

Kedves Olvasók!
50 rendszeres olvasó? El sem hiszem, hiszen ez már fél 100. Annyira örülök, hogy ennyi embernek tetszik Luke és Emma története, és remélem, hogy a közeledő befejezés sem lombozza le a lelkesedéseiteket (ne aggódjatok, addig van még pár fejezet)! Egy szóval: Köszönöm!
A rész ismét két hét múlva érkezik, de a szünet után próbálok visszaállni az egyhetes rendszerre. Majd meglátjuk, addig is jó olvasást,
Adelaide Owens
Az óra éppen hogy csak megütötte a hármat a vasárnapi délutánon, mégis már harmadszor beszélgetünk Luke-kal a telefonon. A konyhában a mai napon a lustaság van úrrá rajtam, az ebédet is úgy rendeltük Markkal az egyik, közeli pizzériából.
- Muszáj megnézned közelről a színházat is - folytatja felsorolását barátom, miután megjegyezte, hogy szinte alig láttam valamit Ausztráliából. Való igaz, hogy mégiscsak az szigetországban vagyok, de a munka, akkor is munka, ha diák végzi. És hiába pincérkedek egyik nap, mosogatok esetleg másik nap, majd törölgetem a pultot. Egyszerűbb azt mondani az embereknek, hogy pincér a munkám. Mert az olyan jól hangzik - mondja ezt egy belső hang a fejemben, ám így pár hét elteltével, mintha eme gondolatom megváltozott volna.
- És nem láthatom... veled? - utalok erősen arra, hogy esetlegesen ő lenne az, aki megmutathatná az otthonát rejtegető szépségeket. Azokat, melyet már láthattam tévében, olvashattam újságban. Ám a gondolat, hogy mindezt Luke-kal láthassam, sokkal jobb ötletnek tűnt.
- Van még lehetőség rá - szólal meg később a vártnál, miközben tudom - legalább is sejtem -, hogy miért volt ez a hatásszünet. Mert tisztában vagyok a gondolataival: egy hét, és elmegyek. Vissza Angliába, szüleim karja közé, és visszatérek a normális kerékvágásba, néha kisegítve a hotel vendégeit.
- Végtelen - válaszolok biztatóan, miközben az ablakhoz sétálok. A szomszédos házakra meredek, de közben Luke arcát látom magam előtt: a bágyadt mosolyát, a rubinkék szemszínét, és a piercingjét a jobb oldalán. Szinte beszippantom a tenger illatát, és félek, hogy egyszer elfelejtem, milyen is a közelében. Látni akarom, méghozzá minél előbb. Mert ez a négy nap nélküle máris az örökkévalóságnak tűnik. És ahogyan egyre jobban megismerem Sydney partját, annál inkább tudom, hogy nem sokára el fogom hagyni a kontinenst. Ugyanis csak egy hét, hét nap, százhatvannyolc óra. De hány másodperc? Fejben kiszámolni nem tudnánk. És én csak annyit mondanék Lia szavaival élve: végtelen.
- Ne! - ejtem ki meggondolás nélkül, és számra tapasztom a kezem. A hirtelen felismerés, mint egy villámcsapás érkezik a fejembe. - Anyuéknak megígértem, hogy Skype-olunk, és a megbeszélt időpont már vagy fél órája volt... Ajj, hogy lehetek ilyen feledékeny? - teszem fel magamnak a kérdést, miközben a szobámba megyek, és amilyen gyorsan csak lehet, bekapcsolom az ágyamon nyugvó laptopot, és próbálom sürgetni, hogy gyorsan tegye mindezt.
- Oké, akkor leteszem - mondja Luke rögtön, miközben én egy kézzel bajlódom a laptoppal, mert közben rájövök arra, hogy lassan le is fog merülni. Ez a gondolat pedig csak még jobban kapkodásra késztet, és mindeközben próbálok kitalálni egy értelmes magyarázatot a szüleimnek, hogy miért késtem.
- Nem szeretném így zárni a beszélgetésünket, nem akarom, hogy kapkodás legyen bármelyik telefonbeszélgetésünk - jelentem be őszintén, miközben a töltőt bedugom a konnektorba, és végül bejelentkezem Skype-on. Sóhajtva az ágyra ülök, nekitámaszkodok párnazuhatagba, és az ölembe rakom a laptopot.
- Oké. Akkor azt mondom, hogy nagyon hiányzol, és már nagyon szeretnélek látni.
Csak egy mondat volt. Egyetlen egy. És mégis annyira boldoggá tudnak tenni az ilyen megszólalásai. Boldoggá tesz a tudat, hogy ő velem van, és a távkapcsolatot is próbálja a legtermészetesebbé tenni. Öröm számomra az is, hogy ezt a kapcsolatot nem csak én akarom, hanem ő is.
- Luke... ezzel csak még annyira nem akarom letenni - nevetem el magam, miközben azon gondolkodom, hogy mennyire gondolta komolyan. Szeretnék abban a hitben élni, hogy komolyan vette előbbi kijelentését, hiába próbálta poénként elütni. És pont ezért hirtelen nem tudtam mit mondani.
- Oké, Luke. Te is hiányzol nekem, de nemsokára találkozunk - vélekedek optimistán, és mikor s gép betölt, már kijelzi a skype elérhetőségemet. Észreveszem anya felhasználónevének aktívságát, és ez még annyira nem segít s búcsúzásban.
- Oké, akkor szia - köszön el, majd nem sokra rá, szinte meg sem várva a választ, leteszi a telefont. Miután a mobilon kijelzi, hogy végetért a beszélgetésünk, még a fülemben csengnek szavai. És az elköszönését nem tudom hova tenni, hiszen régen hogy köszöntünk el? Szeretlek. Mindennél jobban.
És most csak ennyi volt: Oké, akkor szia. Talán még csak pár napja voltunk együtt, és még nem is igazán volt sok együtt töltött percünk azóta. Hiszen másnap elutazott, így ismételten magamra maradtam Ausztráliában. Talán még ő sem fogja fel, hogy újra az élete része vagyok. És nem tudom eldönteni, hogy foglalkozzak-e a ki nem mondott szavakkal, de időm sem volt erre, mert a laptop vinnyogó hangja kiábrándít.
- Szia, anya! - köszönök kissé vontatottan, és a képernyőre mosolygok - vagy inkább vicsorítok? -, mikor is elfogadom az érkező hívást. Anya kisminkelt szemekkel pillant vissza rám, haja pedig természetellenesen göndör volt. A gyomrom görcsbe rándul, mert nem akarok az lenni, aki felborítja a kialakított napirendet. És tudom, hogy a szülőmről van szó, akinek fél óra is értékes idő.
- Szia, kincsem. Randid volt? - somolyog édesanyám eltekintve a félórás késésemet, és hatalmas kő esik le a szívemről, miközben eltűri egy szemébe lógó, vörösre festett tincsét. Ekkor jelenik meg apa mellette, aki szintén kiöltözött: fehér inget viselt egy egyszerű fekete zakóval, és egy bársonytapintású kék nyakkendővel. Apa mindig is értett az ízlésességhez, akár öltözködés, akár lakberendezés szempontjából.
- Helló! - köszön ő is, majd anya mellé ül, aki boldogan vállára hajtja a fejét. - Milyen randiról volt szó? - értetlenkedik apa, miközben anya elkuncogja magát. Apa rám néz, és bár féltően, de elmosolyodik.
Nem Luke volt az első személy az életemben. Azonban mióta Luke-ot megismertem, már nem tudok másra gondolni, nem tudok másra úgy nézni. Mikor úgy tűnt, hogy köztünk mindennek vége, és a barátnőim egyike össze akart hozni egy új sráccal, és csak finoman annyit mondtam: nem tetszik. Holott lehet, hogy helyes volt az illető, esetleg össze is jöhettünk volna, Luke arca meggátolt ezekben.
- Nem randi volt, csak beszélgetés - vallom be félig az igazat, és a szüleimre nézek. Arcukról süt a boldogság, pedig csak pár napja beszéltünk utoljára. És minden egyes alkalommal megkérdezik, hogy jól vagyok-e. És lehet, hogy hazugságnak tekinthető az, hogy akkor is azt válaszolom, ha nem. De ki akarna még terhet rakni a szülei vállára?
- Munka jól megy? - kérdezi anya, miközben szinte sohasem néz a kamerába. Hol a telefonján ügyködik valamit, hol pedig írogat valamit a jegyzetfüzetébe. Anya már csak ilyen - maximalista.
- Aha, bár már nem tűnik olyan "hű, de jó" munkának - válaszolok egy rövid hallgatás után. És bár nem megerőltető munka, utálom, ha nem tudok megfelelni másoknak vagy csalódnak bennem.
És egy gond van, lassan felnövök. És ezt pedig nagyon nem akarom.
- Még ott van az egyetem, Miami is vár rád... a munka meg még arrébb van - bíztat anya szemüvege felett felnézve a számítógépre, és egyben rám is. Apa, aki eddig csak ült anya mellett, most anyával egyetértően bólogat.
És anya sikeresen eszembe juttatja, hogy nem is olyan sokára, pár hét múlva már Amerikában fogok egyetemre járni. Miamiban leszek az unokatestvéremmel, Liával. Meg fogjuk ismerni a másik rossz tulajdonságát, gyakrabban fogjuk a másikat kialvatlan szemekkel, szerelemtől elmélázva vagy éppen kicsattanó örömmel látni. Kicsiként eldöntöttük már, hogy egy városban fogunk egyetemre járni, így már ez a gondolat ivódott a mindennapijaimba. Ám ez olyan távolinak tűnt, ha feljött sem gondolkoztunk el azon, hogy már az az időszak nincs már is olyan messze.
- Nem biztos, hogy sikerült - szúrom bele kissé pesszimistán, mire apu rosszallóan csóválja a fejét, anya meg mintha meg sem hallotta volna ezt.
Igen, ebből áll egy családi beszélgetés, amikor egymástól távol vagyunk. Anyu dolgozik, apu pedig szinte sohasem szólal meg, csak helyesli azt, amit anya mond. Néha pedig elképzelem, hogy milyen lenne, ha nem lenne a szüleimnek híres hoteljük. Más? Esetleg ugyanilyen? Mindegy, mert vannak azok a ritka pillanatok, melyek csak hármunké. És az mindig értékes.
- Anya...
- Drágám, mennünk kéne a megbeszélésre - súgja oda apának, és tudom, hogy azt szerette volna, ha nem hallom meg. Ám meghallottam, és éppen ezért remélem, hogy ő nem figyelte az előző mondatomat. Nem akarom őket hátráltatni.
- Igen, kincsem? - tudakolja meg anya érdeklődően, felvonva a szemöldökét, és rám mosolyog. Ebben a pillanatban tényleg érdekli, hogy mit is tervezek mondani, és ebből rájövök, hogy a telefonját egy időre száműzte, a jegyzeteit összehajtotta, és csak rám figyel.
A jegyzetfüzetet én vettem neki karácsonyra. A borítóját én díszítettem, belül pedig családi képeket szórtam  el, és azt mondtam anyának, hogy nézzen rá, mikor semmi sem úgy alakul, ahogy kellene.
- Csak azt akartam mondani, hogy... - nem, nem fogok hazudni. Ha már elkezdtem, akkor már be is fogom fejezni. Összeszedem a bátorságomat, majd gyorsan, mintha a tatár hajtana, ezt mondom - Együtt vagyok Luke-kal...
És aztán jó erősen bent tartom a levegőt, mintha az káros zaj lenne a hirtelen beállt csendben. Látom az arcukon a meglepetés jelét, ám ezt egy ideig nem teszik szóvá, én pedig nem kérdezősködöm. Szüleim egymásra néznek, és nekem semmit sem mondó tekintetet váltanak.
- Ó! Emlékszem még mikor átjött, én pedig a konyhában sütöttem. Ritka alkalmak egyike. Ahogyan Luke is ritka, úgyhogy én örülök nektek!
Hatódik meg anya, mert az ő kicsi lánya ismét együtt van azzal a fiúval, aki a lányát boldoggá tette. És a jó hír az, hogy még mindig boldoggá teszi.

7 megjegyzés:

  1. Drága Addy!

    Ugyan nem volt ez túl hosszú fejezet, azért elég tartalmas volt. Be kell vallanom, az eleje azért jobban tetszett, és nem csak azért, mert volt benne Luke, hanem mert valahogy még jobban megismerhettük őket, mint egy párt. A közeledő elválás Damoklész kardjaként lebeg a két fiatal között, és az ezzel járó feszültség is megmutatkozott már. Aranyos volt, ahogyan nem akarták letenni a telefont, illetve megértem Emmát, amiért azon gondolkozik, hogy vajon mi változott, hogy Luke-kal másképpen köszönnek el egymástól, mint régen. Azért érződik, hogy nem ugyanolyan még minden, mint amilyennek kellene hogy legyen, vagyis ahogyan mi szeretnénk, de azért jó úton haladnak, és iszonyú cukik. Nagyon tetszett!
    A végére azért jó volt, hogy szóba került az egyetem, a haza- illetve Miamiba költözés és hogy a lány elmondta a szüleinek a fejleményt. Ezt sokan kihagyták volna a történetből, de az nem lett volna reális. Jó volt ez így, és pozitívum, hogy olyan szülei vannak Emmának, akik elsősorban az ő boldogságát tartják szem előtt.
    Szóval tetszett, nagyon is, és már várom a folytatást! Csak így tovább!

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves FantasyGirl!

      Azt hittem azért jobban tetszett az eleje, mert jobban volt megírva. Egy pillanatra meg is állt a szívem, de aztán megnyugodtam, hogy nem ezt írtad :) Micsoda metafora! ;)
      Mondtam én, hogy lesz még pár telefonbeszélgetés. De lényegében fontos az ő kapcsolatukban, hogy sokszor beszéljenek telefonon, vagy ismételten úgy járnak, mint fél évvel ezelőtt.
      Szeretnék méf fejlődni realitásban, de ezek szerint nem haladok rossz úton. Mindenképp bele szerettem volna írni egyetemet, hiszen ilyenkor mindig az megy egy lány fejébe, nem? Legalább is gondolom :)
      Köszönöm, hogy írtál! <3
      Addy

      Törlés
  2. Juuuuj! :D ♥ Naggyon jóó!!! Várom a kövit izgatottan ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Mahamara!

      Örülök, hogy tetszik ;) Próbálok folyamatosan hozni részt!
      Addy

      Törlés
  3. Remek rész lett! Várom már a folytatást! :* ^^
    xxCat

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Cat!

      Köszönöm. Örülök, hogy így gondolod ;)
      Addy

      Törlés
  4. Drága Adelaide!

    Ebben nem történt annyi minden, mint az előző fejezetekben, de ez cseppet sem vont le a minőségéből, mert nagyon jó, nagyon aranyos rész volt. Olyan, mint ami után az ember nyugodtan el tud aludni, és bizony nem a folytatáson kattog az agya. Most is ezt éreztem: végtelen nyugalmat és boldogságot, úgyhogy ennek nagyon örültem! :)
    Aranyos volt az eleje, és tetszett, hogy olyan hétköznapi dolgot belevittél, minthogy Emma elfelejti a megbeszélt Skype időpontját, hiszen nem mindig tud minden páros minden beszélgetést végigvinni, pedig általában a könyvek nagy része arról szól, hogy mindig végig tudják hallgatni a másikat, és nem jön közbe semmi. Szóval ez pozitív dolog volt, bár a végén kicsit szomorú voltam, amikor Emma gondolatban megjegyezte, hogy régen hogyan köszöntek el. Nem tudom, bennem ez valahogy elszomorított valamit, de mivel minden rendben van köztük, így semmi gond. :)
    Az anyus-apus beszélgetés nagyon tetszett, én mondjuk, ha távol vagyok tőlük, akkor is mindig azt érzem, hogy figyelnek rám, nincsenek elfoglalva mással, de azért ilyen szülőket is el tudok képzelni. És örülök neki, hogy ennyire elfogadták a két fiatal kapcsolatát, hiszen még Luke és Emma sem tudják, hogy hogyan alakul a kapcsolatuk, és nem minden szülő támogatná őket ennyire ilyen bizonytalan körülmények között.
    Jó rész volt ez is, nekem nagyon tetszett, úgyhogy már kíváncsian várom a folytatást! :)

    With love,
    Miss Sunshine

    VálaszTörlés