2014. augusztus 28., csütörtök

8. fejezet

Drága Olvasóim!
Meghoztam ezt a fejezetet is :) Nem lesz benne annyi Luke, mégis az eddigi leghosszabb fejezeteim közé tartozik. Ugyebár elutaztak Spanyolországba, és a valóságban is három napra elmentek, csak éppen két nappal később. Úgyhogy amennyire csak lehet, próbálok valós eseményekhez igazodni :)
Jövőhéten nem rész jön, hanem egy játék, melyben kiderül, hogy hol, és milyen szituációban találkoztak először Luke és Emma. Remélem, tetszeni fog majd a játék! Én már készülök ;)
Jó olvasást kívánok a fejezethez,
Adelaide Owens
http://media-cache-ec0.pinimg.com/236x/a3/c2/ca/a3c2ca8547ad716bcc178f76ca7668ed.jpg
Másnap reggel, mikor arra a csodálatos érzésre kelek, hogy szombat van, már nem is akarok felkelni. Megfordulok az ágyban, majd a fejemet még jobban a párnába nyomom.
Anya nem hinné el, ha ezt látná. Mindig is életerős és nyílt személyiség voltam, minden reggel tele energiával, és hatalmas mosollyal keltem. Azonban egy év alatt megváltoztam. Nem tudom, hogy ez az utolsó, nehéz év vagy éppen Luke Hemmings az oka. Nem, talán semelyik - és csak én vagyok az oka a változásnak. Viszont az az érzésem, hogy ez nem igaz. Az eddig gyermeteg gondolatú énem semmit sem vett észre a világból. Mintha négy fal között éltem volna egészen idáig. Valójában tudom, hogy csak nem akarok felnőni. Hiszen most életem nagy változásokon megy keresztül - az egyetem már nincs is olyan messze.
- Butuska gondolatok, nem akarok erre gondolni - dörmögöm a puha párnába, és csak akkor megyek arrébb mikor már levegőért könyörög a tüdőm. Felülök, majd kimegyek a teraszra mezítelen lábbal - nem igazán érdekel a parketta hidegsége -, ám kint már felveszem a papucsom.
A kezem libabőrössé válik, hiába is mutat 16 fokot a falon csüngő hőmérő. Testem a londoni huszonpár fokhoz van hozzászokva.
Azt hittem, ha alszok egyet, már nem is fogok gondolni annyit Luke-ra. És ez egy nagyon helytelen állítás, mert nem lehet nem gondolni rá. Ő az, aki megnyugtat, ha sírva fakadok. Ő az, aki még úgy is időt szakít rám, hogy koncerteken és interjúk sorozatán van. De a legjobb az egészben, hogy mikor együtt vagyunk, elfelejtjük ezt a goromba világot, és senki más nincs... csak mi.
- Jó reggelt, Mark - jegyzem meg kicsit ironikusan, de cseppet sem bántóan, amikor pár órával később, 11 óra körül megjelenik a konyhában ellaposodott hajjal, és álmos szemekkel a másik.
- Jó reggelt - válaszol, ám úgy látszik még annyira álmos, hogy még csak nem is sejti, hogy nem sokára dél lesz. Erőtlenül leül az asztalhoz, mire nekem megesik rajta a szívem, és odamegyek a hűtőhöz.
- Csinálok neked kávét, jó? - kérdezem meg, mire egy igencsak vontatott bólogatást kapok. Mivel Mark nem tűnik túl beszédesnek, a teljes figyelmemet a kávéra szentelem. Majd mikor végzek, egy kis tejet öntök hozzá. Megfogom a bögrét, majd odaviszem a fiúhoz, aki megköszöni. Leülök mellé, majd pár kortyolás után megszólal:
- Nem vagyok egy jó társaság reggel - közli, majd azért mosolyt erőltet magára. Megigazítja elaludt haját, majd nyújtózkodik egyet.
- Az unokatestvérem is ilyen reggel, csak ő általában az esti partizások miatt - mesélek egy keveset Liáról, akihez az egy hónapos munka lejárta után mindenképp tervezek elmenni. Iszonyúan jófej lány, őszinte - néha túlságosan is - és rendkívül beszédes. Kinézetre a rokonok szerint hasonlítunk. Igaz, neki is szőke a haja, de az arcunkban nem fedeztem még fel hasonlóságot. Bár Luke szerint hasonlóan húzzuk fel az orrunkat, mikor dicséretet kapunk.
- Honnan tudod, hogy én nem partiztam? - tudakolja meg már ébredezően, kicsit több is lett a kedve a srácnak, és mosolyra húzódik a szája.
- Mert igen? - kérdezem kíváncsian, majd rákönyökölök az asztalra, mint aki már otthon érzi magát. Igaz, hogy csak egy hete jöttem, de tényleg kezdtem otthonosan érezni magam.
- Hívtam taxit, és... - motyogja a fiú, majd az okostelefonjára néz - negyed óra múlva itt lesz.
Egy bólogatással tudomásul veszem ezt, majd még összekészítem az olyan apróságokat, mint pénz, fényképező, iratok. A minimális sminkemen igazítok még egy utolsót, majd elégedett kinézettel sétálok ki az utcára.
Az eget kevés, de annál komorabb felhők takarták. A szél pedig csendesedett pár óra alatt. Mondhatni, nyugodtan lehetne kerékpározni.
A kezem ügyébe akadó mobilon, a névjegyek közt megpillantom Luke-ot. Ahogyan őt nézem, a kék szemeit, mely az én mobilomon készült, roppant szerencsésnek érzem magam. És nem azért, mert híres vagy sok rajongója van, hanem szimplán csak jó érzés, hogy ilyen különleges - a gondolkodása az életről, a kedvessége - ember szeret engem. Bár. Nem tudom.
- Szia Luke - fel sem fogom, hogy megnyomtam a zöld gombot egészen addig, míg a túloldalon meg nem szólal a másik, álmos hangon.
- Ú, bocsi. Az időeltolódásról nagyon elfeledkeztem. Eszembe sem jutott. Pedig tudtam, hogy kint vagy. Ó... bocsi. Le is teszem, mert biztosan nagyon...
- Nem kell, amúgy sem bírok aludni - válaszol Luke félbeszakítva kissé összeszedetlen, és megmagyarázhatatlan indokaimat. Tényleg rettentően sajnáltam, amiért felhívtam, mert tudom jól, hogy ott három vagy négy óra lehet, de mindenképp hajnal.
- Biztos ez? - kérdezek azért vissza,mielőtt bármiféle cseveghetnékem támad. Tisztában vagyok vele, hogy Luke lágy szívű, és néha olyanokat tesz meg mások miatt, amit egyébként szíve szerint nem tenne. Nem ismerem sok éve, talán még egy sincs pontosan, de mégis olyan, mintha gyerekkori kapcsolatunk is lett volna. Pedig erről szó sincsen.
- Em, tudod jól, hogy veled bármikor szívesen beszélek - mondja érces hangon, de a fülemben még mindig cseng becenevem. A hasamban pillangók kezdenek röpködni, és az ajkaim felfelé kunkorodnak. Régen hívott már így.
- És milyen Spanyolország? - tudakolom meg kíváncsian, majd lassan, és kímélten, mintha csak a követ védeném a nagyobb ütésektől, rugdosom. Pedig erről szó sincs, csupán sokkal jobban szeretném hallani a hangját, mint a követ.
- Csodálatos - tűnődik el a másik, majd egy sóhajtást halok a túloldalt. A háttérben fiúk hangja hallatszódik, és bár nem tudom névhez kötni, de mégis tudom, kik azok. - Sss... így nem tudok beszélni - hallom Luke-ot, és csak egy kicsivel később esik le, hogy ezt a mellette tartózóknak mondta. Elmosolyodom ezen, miközben távoli sirályok hadát nézem az égen.
- Kitalálom. Ashton? - tippelek a mellette lévő hang tulajdonosára, mire ő nemleges választ ad - Mikey? - kérdezek ismét, és másodszorra már eltalálom.
Gondoltam már, hogy ő lesz az, mivel Calum nem az a fajta, aki gyakorta dumál. Ő egy kicsit visszafogottabb, de néha ő is meg tud lepni egy-két cselekedetével. De valahogyan Michael sokkal kézenfekvőbbnek tűnt.
- Üdvözöl, üzeni - szólal meg Luke, majd az említett még motyog valamit, de nem értem meg, és a fiú nem is mondja nekem. Biztos valami poént mondott, mert felfigyeltem Luke igencsak olyan nevetését, melyet már régen hallottam. Egy pillanatra behunyom a szemem, és visszhangzik a fejemben ez a nyugtató hang.
Mikor kinyitom a szemem, a fák között sétáló Markot pillantom meg, aki a látványt nézi nagy barna szemeivel. Utána, az utca végén feltűnik a taxink is, így az út szélére megyek.
- Bocsi, de le kell tennem - szólalok meg összepréselve számat. Nem akartam még elköszönni tőle, egy részem még gondolkozik is azon, hogy megéri-e nekem vidámparkba menni, de aztán ettől a hirtelen érzéstől nem akartam tervet változtatni.
- Figyelj... - nyitja szóra száját gyorsan, mielőtt akárcsak eszembe jutna végezni a hívással. - Nincs kedved a keleti repülőtérre jönni kedden? - tudakolja meg, miközben  a közeledő autó és a mellém álló Mark között ingázik tekintetem.
- De, szívesen - mosolyodom el a felkérésre, és a kocsi leáll szembe velünk. Mark kinyitja nekem az ajtót megköszönöm neki, majd beülök. - Vigyázz magadra! - kérem meg, mire egy biztos igen a válasz. Ez megnyugtat, mivel szerintem a gondolkodás és a történések között van kapcsolat.
A már használaton kívüli mobilomat a táskába csúsztatom, majd hátradőlök széken. A fejtámlára hajtom a fejemet, és azon kapom magam, hogy még mindig mosolygok.
- Vigyázz magadra! - hallom Mark hangját igencsak magason, és nőies hanglejtésekkel. Utánozni próbálta az én előbbi megszólalásomat, de semennyire sem hasonlított az enyémre. Nőből vagyok, de nem beszélek macskához hasonlító nyávogással.
- Te is vigyázz magadra! - veszem fel Mark szokásos lazaságát az ülésen, a fejemet szinte csak éppen fordítom a sráchoz, és alig kinyitva a számat mondom. Ugyanis rossz szokása, hogy beszéd közben alig nyitja ki azt.
- Jó... te nyertél - mondja végül, és kijelentésével sikerül olyannyira meglepnie, hogy széles mosolyomat elrejteni sem tudom. Mondhatni, hogy a mosoly hozzátartozik a mindennapomhoz.
- Pasid volt? - kérdez rá nyíltan éppen akkor, mikor az ablakon túl szemlélni kezdtem a tájat: az óceánkék színű eget már nem takarja egyetlen felhő sem. Mintha csak a festővásznon egy színt alkalmaznánk. A szél azonban fúj, és emiatt a taxiban is a gondolatra libabőrössé válik a karom.
Odafordulok, és szóra is nyitom a válaszra a szám. Annyira kinyögném, amit a szívem diktál: igen, igen, igen! Azonban a valóság sokkal másabb, mint a tündérmesékben hallhatjuk: és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Az élet ennél sokkal bonyolultabb és nehezebb. A kapcsolatunk sem mindennapi, hanem sok-sok hónapot vészeltünk át mobilon, videóchaten és pillanatnyi találkozásokkal, miközben a láng nem hunyt ki köztünk. De az már egy ideje volt: nem változott volna ez meg?
- Bonyolult? - tudakolja meg kiszakítva gondolatmenetemből, és suta fejjel figyelek fel a volt osztálytársamra, aki méregetve figyeli reakciómat, mintha onnan tudhatná a választ. Igazából lerítt pirospozsgássá vált arcomról, és nem sok kell ahhoz, hogy megjegyezzem komollyá vált viselkedését.
- Igen, azt hiszem - válaszolok, és az út további része úgy telik, mintha sohasem ismertük volna egymást. Csendesen. Viszont kérdésével olyannyira elgondolkoztatott, hogy az autóút számomra hamar eltelt. Gyorsan odaérünk a vidámpark parkolójához, és mire kiszállva vettem volna elő pénztárcámat, hogy kifizessem az utat, a taxi már szelte át az utat Mark fizetésével.
- Ez így nem ér! - szólalok meg sértődött arcot vágva, amiért a másik kifizette az én utamat is. Most, hogy már akad egy kis pénzem, szeretnék részt venni a kiadásokban. Főleg úgy, hogy Mark is diákmunkából keresi a pénzt.
- Többet keresek, vedd ajándéknak - mondja lazán, és kezeit a farzsebébe helyezve elindul a Luna Park nevezetű hely bejárata felé. Ha nem tudnám, hogy ez igaz, valószínűleg felhúznám magam, amiért ezt mondja. Azonban kemény fizikai munkát kapott, és azt valóban jobban megfizetik.
- De azért a belépőt kifizethetem? - nézek rá könyörgően, mikor a jegypénztárnál álló sor végére állunk. Mark megvonja vállát, majd a telefonján kezd el szórakozni. Pár lépés múlva megpillantok egy plakátot, mely pont erre a hétvégére szól: Ha párjával jön, féláron juthat be a vidámparkba!
- Most komolyan? - förmedek rá a fiúra, aki értetlenkedve néz fel rám a mobiljáról, majd csak mikor mögém néz, esik le neki, hogy miért is mondom ezt. Beletúr a hajába, majd lazán - vagy csak próbálja titkolni idegességét - felém fordul.
- Hát, így feleannyi – hoz fel egy indokot a srác saját mentségére. Csak megcsóválom a fejem, és visszafordulok. Pasik.

5 megjegyzés:

  1. Drága Adelaide!

    Annak ellenére, hogy tudtam, Luke elutazik, nagyon vártam ezt a fejezetet! S még milyen jó, hogy így tettem, ugyanis így is megkaptam a kellő Luke-mennyiségemet! Hát, nem édes volt a srác, hogy hajnali órák ellenére felvette a telefont!? Emma aranyos volt, ahogyan szabadkozott, de Luke még inkább, mikor azt mondta, hogy vele bármikor szívesen beszél. Örülök, hogy Mikey-t is belefűzted a beszélgetésbe, mert elvégre is turnébuszon vagy hotelszobában vannak, és tuti nem egyedül ébredt fel a telefoncsöngésére, vagy volt ébren az időeltolódás miatt. És meghívta a fiú a repülőtérre. Aw! Már alig várom!
    Mark jófejnek tűnik, bár remélem, hogy nem fog semmi olyat tenni, ami miatt gyanakodnom kellene rá, egyelőre csak jó havernak tűnik, és remélem, az is marad. Bár tuti lesz vele valami bonyodalom, de egyelőre nem akarok erre gondolni. Egyébként azt vettem észre hogy a leírásokkal egybekötött átkötéseid egyre természetesebbek, nagyon gördülékenyen lehet olvasni a soraidat, most már nem akaszt meg egy esetleges igeidőrontás vagy névelő-elhagyás. Csak így tovább! Kíváncsian várom, hogy milyen játékot hozol!

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves FantasyGirl!

      Nagyon lelkesen olvasom a hozzáaszólásaidat, még ha majdnem két hónap múlva válaszolok is azokra. Az nem jelenti azt, hogy nem olvasom teli vigyorral az arcomon a soraidat, mert az nem igaz. Köszönöm, hogy a nehéz napjaimon is olvashatom a boldogító írásodat! <3
      Telefonbeszélgetés még sok-sok lesz, és remélem, hogy mindegyikre ezt fogod mondani! Szeretném őket meghagyni a cuki párnál, és remélem, hogy még nem unjátok! :P
      Igen? Én soha nem veszem észre a javulásaimat, kivéve, ha nem olvasom el az előbbi történetemet. Akkor mindig mosolygok, majd elszáműzöm, hogy meg ne lássam a próbálkozásaimat :)
      Köszönöm, hogy írtál <3
      Addy

      Törlés
  2. Kedves Adelaide!
    Ez a rész is fantasztikus volt. :D Várom már a játékot és a kövit. Addig is ölel:
    xxCat

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Cat!

      Örülök, hogy így gondolod! A játék kifogott rajtad? ;) Remélem, azért tetszett!
      Köszönöm, hogy írtál,
      Addy

      Törlés
  3. Drága Adelaide!

    Azért tényleg hiányzott Luke ebből a részből, de sebaj, amikor benne volt, akkor nagyon aranyos volt! Tényleg át tudtam élni Emma érzéseit, hogy mennyire hiányzik neki a fiú, és jó volt olvasni, hogy valószínűleg a másiknak is, hiszen azt mondta a telefonba. A fiúk "felbukkanása" megmosolyogtatott, tipikus 5SOS telefonálásnak tűnt az a szituáció, a többi zenész nélkül el sem tudtam volna képzelni azt a jelenetet. :)
    Mark jófej srácnak tűnik, és tényleg úgy néz ki, mintha nem akarna többet Emmától, de remélem, hogy így is van, mert én a Luke&Emma fanok táborát erősítem, és nem is akarok ezen változtatni. Már kíváncsian várom a következőt, hogy abban visszajön -e Luke, és hogy milyen lesz ez a vidámparkos nap! :D

    With love,
    Miss Sunshine

    VálaszTörlés