6. fejezet

Kedves Idelátogatók!

Nos... nem tudom, mi a véleményetek erről a fejezetről, mindenesetre nem lesz az a könnyed, happy. De ígérem, hogy a következő jobb lesz :) És nem azt mondom, hogy nem szerettem írni ezt a fejezetet, mert imádtam, csak... lehet, hogy ez nem fog nektek annyira tetszeni.

Kaptam 3 díjat az elmúlt időszakban, és mindegyiknek a kérdésére válaszoltam. Még egyszer köszönöm nekik a díjat, megtisztelő! :) Itt megtekintetitek!

Jó olvasást,

Adelaide Owens

Leigh lábai keresztezik egymást, kezei pedig a combján nyugodnak. Fejét felemelve Luke-ot mustrálja. Ebből a nézetből is simán látom, hogy őt nézi, és nem mást. Közelebb érzem magamhoz, mintha szinte mellettem ülne, és ettől is kiráz a hideg. Bár lehet, hogy mégsem érzek semmit.

- A mai napig - teszi hozzá válaszához Luke, majd a banda összes tagja Leigh-re néz. Féltékenység érzése fut át rajtam, ám továbbra is ugyanolyan érzelmetlen arccal bámulok hol a lányra, hol a zenekar egyik tagjára.

Az interjúnak vége lett, a rajongók egy része sírva ront ki az épültből, másik része várja, hogy még megjelenjenek valahol a srácok. A többit nem annyira követem, azt mindenesetre látom, hogy Leigh feláll a székről, majd a márkás táskájával a biztonsági ajtó bejáratához libben. Az őrök pedig semmi bizonyítékkal beengedik a fiúk közelébe.

Egy világ omlik össze bennem, mégis a széken maradok, mintha ólomnehéz súllyal a földhöz tapadnék. Megrémít a látvány, hogy már a színpad nem is vörös, hanem csak élénk piros. A székekből pedig egyre kevesebb lesz. Az emberek pedig elfogynak, míg csak én maradok a terembe. A világ összemosódik, és feketét látok az interjú helyszíne helyett, aztán azon kapom magam, hogy hirtelen felülve nyitom ki a szemem az ágyban.

- Buta, buta álom - mondom ki hangosan bizonyítva azzal magamnak, hogy ez tényleg csak egy álom volt. Valójában nem is történt ez meg, csak olyan valóságosnak tűnt, hogy még most is a hatása alatt vagyok, és félek, hogy akár ez is lehetne vagy lehetett volna.

Annyi különbséggel, hogy Leigh tegnap nem ment be a biztonsági ajtón. Bár én sem igazán, mert Luke arról elfelejtett említeni, hogy szeretne-e találkozni velem vagy sem? És mivel nem mondta, hogy igen, ezért a választ automatikusan nemnek vettem.

A délután pedig nem nagyon akaródzik eljönni, hiszen már annyira várom, hogy vége legyen a hétnek, így még lassabban telik. Néha félóránként az órámra nézek, ami elég sok tekintve azt, hogy sürgés-forgás vesz körül a munka közben.

- Heló! - köszönök a pultnál munkálkodó munkásnak, akinek nevét még máig sem sikerült kiderítenem, akárhogyan is szerettem volna. Éppen kávéspecialitást készíthet ránézésre, mikor biccentve felnéz rám - Emma vagyok - mutatkozok be neki, miközben Tiának átadja a tálcát, melyen kávéval tele bögrék vannak. Közelebb lép hozzám, majd a kezét nyújtja felém.

- Pete. Bocs, hogy eddig nem tudtam bemutatkozni. Pedig szerettem volna - mondja, majd kezdi feltakarítani a pulton lévő kis koszt. Rövid, göndörödő fekete haja van, és a sok munkától látszanak a homlokán az izzadság cseppjei. Nem igazán az időre fogom, mert meleg nincs, inkább a kávégépek, és a többi meleget adó készülék késztethette erre a srác testét.

- Bírod Tiát? - kérdezek rá nyíltan, semmi kerteléssel, közben mégis úgy, hogy ne vehesse annak, ha esetleg nincs köztük semmi. Felpillant egy időre a ronggyal való törölgetésből, majd a lányra pillant, aki az asztalok között már otthonosan halad el.

- Igen, bírom - válaszol tömören, amit teljes mértékben megértek, hiszen nem is ismer engem, és úgy látszik, hogy a dolog komolyabb. Hiszen a partneremen egyértelműen látom a jeleket a srác felé, azonban a pasikat kevésbé tudom kiismerni.

Ami pedig engem illet: nagyon nyílt személyiség vagyok. Könnyen barátkozom, és hamar megtalálom a harmóniát a kapcsolataimban. Közeli ismerőseim, de sokat látott ismerőseim szerint végig mosolygok, hol nevetek is, mintha én lennék a világ legboldogabb embere. Annyira berögzült mozdulat, hogy néha úgy is mosolygok, ha nem veszem észre.

- Vége van a műszakodnak? - kérdez rá Pete, miközben elém jön, és a kezére rátámaszkodik. Barna szemeivel néha mögém néz, és ebből megállapítom, hogy Tia a hátam mögött sürgölődik.

- Igen, már egy negyed órája - nézek rá az órámra, majd vissza a férfira, aki legfeljebb harminc éves lehet. Most sokkal fáradtabbnak érzem magam, min tegnap, pedig lagzi volt. És nagyon jól éreztem magamat ott, ahogyan láttam az ausztrál házaspárt, akik boldogan táncoltak első közös napukon. A vállamra akasztott táskámban megszólal a telefonom, mire bocsánatkérően Pete-re szegezem a tekintetem - Bocsánat. Akkor most megyek, szia! - köszönök el tőle, majd Tiától is, miközben próbálom kihalászni a mobilt a táskám mélyéből. Mikor kijutok az épületből, sikerül megtalálnom a rezgő szerkezetet, és beleköszönök anélkül, hogy tudnám, ki az.

- Én vagyok az, milyen volt a napod? - kérdez rá kíváncsian a telefon túloldalán Luke, mire nekem majdnem egy meglepődő hang jön ki a torkomon, de időben visszafojtom. Ezután szélesen elmosolyodom, bár azt nem tudom, hogy az előbbi tettemen vagy, mert tudom, hogy ki van a másik oldalon.

- Jól, köszönöm - válaszolok, miközben a járdára térek, és az ausztráliai otthonom felé veszem az irányt. A szél erősen belekap a hajamba, az elszórt szemetet pedig kitűnően szállítja. Vastag pulóveremben nem fáztam egyáltalán, a nadrág pedig kellőképpen hosszú, úgyhogy az idő nem foghat ki rajtam.

- Amúgy… beszélnünk kéne - tér rá a lényegre Luke, aki minden bizonnyal arra gondol, amire én. Annyi különbséggel, hogy ő tudja a válaszokat, míg én még csak nem is sejtem. Az interjún megjelenő Leigh, és a srác mondatai, melyek utalhattak rám, csak úgy általánosságban vagy akár a modell lányra, akit amúgy meg kicsit sem bírok.

- Tudom - válaszolok röviden, mert amikor egy pasi mondja ezt, általában nem sül ki belőle jó. És én rettentően szeretnék már túlesni a beszélgetésen, de félek attól is, hogy nem olyan választ kapok, aminek én örülnék. A szívem pedig úgy kalimpál, és nem tudom, hogy féljek-e.

- És nem telefonon - teszi hozzá, én kijelentésére lágyan elnevetem magam. Az arcomba fújt tincseimet a fülem mögé tűröm, majd a mellettem lévő utcára fordulok, ahol már kevésbé fúj a szél.

- Ezt is tudom - válaszolom ismét neki immár kissé szabadabban, kevésbé félve a jövőtől. Természetesen a félsz bennem van, de Luke hangja nyugtató hatású, így kevésbé rágódom a jövőn.

- Találkoztál reggel az utcátoktól nem messze levő építési területtel? - kérdez rá, én pedig csak igenleges hümmögést adok, mert nem tudom, hogy ez most hogyan kapcsolódik a beszélgetéshez. Folytatja - Gyere oda, kérlek.

A nagy mázlim az, hogy a beszélgetés közben már látom az a helyet, amit említett, így ahhoz is egyre közeledek. Azonban ahelyett, hogy befordulnék a házamhoz, a sárga falú kerítéssel bekerített területhez lépdelek.

- És most? - kérdezek rá, miközben a szalaggal elhatárolt területhez sétálok. A srác egy ideig nem szólal meg, és akkor azt hiszem, hogy elment a térerő vagy kikapcsolta a mobilt. Bár Luke egyáltalán nem olyan, hogy a második legyen.

- Gyere be! - kér rá, mire én leengedem azt a kezemet, melyben nem a telefon van. Ezt most komolyan gondolta? Mert én nehezen hiszem. Az időjárás pedig egyre csak zordabbá válik, nem csodálnám, ha eleredne az eső.

- De hát itt egy behajtani tilos tábla! - tiltakozom kissé erősebben, mint kellene, mert azt Luke is tudja, hogy nem vagyok olyan, aki megszegi a szabályokat. Nem mondom, hogy mindent kedvemből megcsinálok, de szófogadással sokkal kevesebb a probléma, mintha lázadnék.

- Gyere csak be, ezt miattunk állítottam fel, hogy semmiképp se zargassanak - nyugtat meg hatásosan a másik, mire én még igaz, hogy kicsit kételkedve, de benyitok a kapun. A túloldalon tényleg meglepetés fogad, pedig a srác szólt. Semmi sem volt, csak Luke. Semmi és senki más. Sikerült meglepnie. Ezt... csak miattam?

A fiú közelebb lép, aki vékony pulcsit vett fel magára, és haját most kevésbé zselézte fel. Igazándiból sokkal jobban szeretem, amikor a haja természetesen áll, bár a felsérózott haja sem áll messze tőlem. A lényegnek azt tartom, hogy láthassam Őt.

- Szia - köszön a srác, és zsebre dugja kezeit, majd a kavicsokkal szórakozik a lábával. Ezekből tudom, hogy ideges, így inkább úgy döntök, hogy kezdek én. Bár nem tudom, hogy a kérdésem után sikerül-e majd lenyugodnia, mert valószínűleg nem olyanra számít.

- Szia - köszönök én, majd nem sokra rá a távoli szirtre nézve megjegyzem - Amikor júniusban voltál Londonban, miért nem látogattál meg? - kérdezek rá, melyet már régóta magamban tartottam, és semmi választ nem kaptam. Abban reménykedem, hogy ez meg fog változni, mert igazán jogom van tudni, hogy ha több napot volt Londonban, akkor miért nem mondta legalább, hogy Londonban van? Értelmetlen titkolnia, hiszen tudom, hogy mikor, hol ad koncerteket a zenekara. Ennyire érdekel a sorsa.

A válasz egy sirály hangja, mely nem sokkal felettünk repül el. Luke félig nyitott szájjal a mögöttem levő kerítést bámulja. Nem tudja, mit mondjon, de most már nem ideges. Inkább csak keresi a megfelelő szavakat.

Az arcát mustrálom, és látom, ahogyan szóra nyitja a száját. Rászentelem a figyelmem, mikor a mobilja megszólal a nadrágja zsebében. Pont a legjobbkor, gondolom magamban kissé idegesen. Luke kiveszi a telefont, és éppen egy pillanatra látom, hogy ki hívja: Leigh.

Behunyom egy pillanatra, hogy visszaszívjak valamit, mert nem vagyok olyan, aki rossz kedvében olyat vág a sráchoz, ami valójában egyáltalán nem illik rá. Inkább csak megfordulok - mert ezt tartom a legjobb ötletnek -, és kifelé sietek a könnyeimmel küszködve.

Már nem tudom, mit higgyek.