2. fejezet

Drága Olvasóim!

Hihetetlenül jó érzés fogott el, mikor megláttam, hogy már 20 feliratkozott olvasóm van! Köszönöm a véleményeket is, és a chat-ben írt jó szavakért. Reménykedem abban, hogy a továbbiakban is tetszeni fog a történetem.
Ami pedig a múltheti kihagyást illeti, elnézéseteket kérem, de nem várt dolog jött közbe, így nem tudtam hozni. Az időzítés meg sohasem akart összejönni. Mindegy is... remélem tetszeni fog a fejezet! <3

Adelaide Owens

Hétfőn már elkezdődik a munkám, és mindenki azt gondolja, hogy emiatt vagyok itt. Ez egy ok csak a sok közül, amiért szerettem volna Ausztráliába jönni. Természetesen a legnagyobb ok Luke Hemmings, de erről nem sokan tudnak - úgy, ahogy a kapcsolatunkról sem.

Az épület nem hasonlít egyetlen londoni épületre sem. A falak fából készültek, az asztalnál ülő vendégek között pedig jár a hideg szellő, de nem igazán törődnek azzal. A bejáratnál rózsákat futtattak fel, én pedig ott várok arra, hogy megérkezzen valaki, és útba igazítson engem. Már éppen azon gondolkozom, hogy biztosan elfeledkeztek rólam, mikor egy lány sietősen odarohant hozzám.

- Tia White. Te bizonyára Emma vagy. Üdvözöllek - fog velem kezet, miközben lehadarja. Nem sok kell hozzá, hogy ne értsem meg a nevét. Hosszú, hullámos haja gesztenyebarna, melyet lazán összefogott, így néhány tincs akaratlanul is kilógott. Mosolya, mintha csak a természetes arcvonása lenne, de tudom, hogy egy pincérnek szinte mindig mosolyognia kell - gondolom berögződött mozdulat. Intett a fejével, hogy kövessem, és az asztalok között gyorsan szedem a lábaimat. Olyannyira gyorsan megy a társam, hogy majdnem elveszítem, mikor bemegy a konyhába, az ajtó pedig majdnem becsukódik előttem. Gyorsan besurranok a csukódó ajtón, mely a közeledésemre kinyitódott. Tia sípot formál a kezével, mikor mellé lépek, majd fúj egyet. A fülem megfájdul, de nem mutatom ki nehogy rossz benyomást keltsek. Minden dolgozó a konyhában felfigyel a füttyentésre, és egy pillanatra abbahagyják, amit eddig tettek.

- Ő itt Emma, aki a program keretén belül van itt. Pincérkedni fog, úgyhogy mostantól ő is teljes tag! - mutat be a munkatársaimnak, majd visszafordulnak, és folytatják a munkát. Tia megdob egy pincér viseleti ruhával, majd a kezembe ad egy lapot, aminek a tetején ez áll: Ausztrália-Anglia diákmunka lehetőségek - szabályok a programban résztvevőknek.

- Ezt a pár oldalt olvasd el, aztán kezdheted is! - mosolyog, majd megpaskolja a hátam, és tovább siet a dolgára, ezzel magamra hagyva. Leülök az egyik székre a konyhában, majd elolvasom a szabályokat.

Este hat órakor, mikor a legtöbben vannak az étteremben, már el is felejtem, hogy reggel kezdtem az egészet. Mikor felveszem a rendelést, és megtanulok gyorsan írni, érzem a vendégeken az ausztrál akcentust, és nem sok kell, hogy mindig Luke jusson eszembe.

- Emma! - szól utánam sietősen társam, kivel nap közben néha beszélgettünk, és adott tanácsokat, hogy mit, hogyan csinálhatok. A szinte futásnak megfelelő gyaloglást már megszoktam a pár óra alatt, és furcsa is volt, mikor leálltam, hogy bevárjam Tiát. - Mára végeztél. Szép munka volt! - dicsér meg, mire nekem egy fáradt mosolyra futja. Leül a pult menti magas székre, majd egy mellette lévőre mutat, hogy foglaljak helyet. Megteszem, és hirtelen olyan jól esik az ülés, hogy el tudnám ezt fogadni máskor is. Vesz két üdítőt nekünk, majd felém fordul, amitől kikószáló, barna hajtincsei meglobbannak.

- Amúgy miért jöttél? - kérdezi meg kíváncsian felvonva a szemöldökét, mire én sóhajtok egyet. Erre a barna hajú gazdája testével felém fordul, és látom rajta, hogy várja a választ, melyet nem szívesen mondanék el.

- Nem fogsz normálisnak gondolni, ha elmondom - kerülöm el a választ, majd iszok az üdítőből, amit kapok. A jeges ital most nem esik olyan jól, tekintve, hogy nyárból mentem át télbe egyik napról a másikra. De mivel a beszélgetések miatt kiszáradtam, így kellett valami, amivel ezt ellensúlyozzam.

- Azért próbáljuk ki - biztat a lány, bár szerintem csak a kíváncsiság hajtja. Megigazítja már egészen kócos haját, miközben végig rám figyel. A pultos srác körülöttünk legyeskedik, de szerintem túlságosan el van foglalva ahhoz, hogy hallgatózzon.

- Pasi miatt - válaszolok azért mégis halkabban, mire Tia halványan elneveti magát. Megfogja saját poharát, majd iszik belőle pár kortyot. Mosolya arról árulkodik, mintha tudná, hogy mi is fog ezután következni, mintha már tapasztalt volna ő is ilyet. Tudni sohasem tudhatjuk.

- Tényleg nem vagy normális - ad igazat nekem, mire én is elnevetem magam.

Mikor megyek az ideiglenes otthonom felé, már szorosan húzom magamon a pulóveremet, mert az időjárás lehűlt, és nem számítottam rá reggel, hogy ennyire hűvös lesz. Bár az igaz, hogy holnapra vihart jósolnak, de a nap elején még egy felhő sem takarja az eget. Szorosan összehúzom magam, majd az otthonom felé veszem az irányt. A ház csak pár utcányira van a munkahelyemtől, így még csak tömegközlekedést sem kell használnom.

A nap már nem süt olyan ragyogóan, néhány szürkés felhő takarja az eget. A telefonom rezegni kezd a táskámban, ami aztán végül a kezemen köt ki pár pillanattal később. Azt írja, új üzenet érkezett. Luke-tól.

Idegesen nyitom fel az üzenetet, majd olvasni kezdem a tartalmát: Jól vagyok. Remélem te is, jó éjt. xx Luke.

Meglepődésemben meg is állok az út közepén, és tátott szájjal még háromszor elolvasom... hogy biztosan jól látok-e. Talán fél éve még minden nap küldtünk egymásnak ilyen üzeneteket. Ugyanis megbeszéltük, hogy ha másra nem futja, legalább ezt megtesszük egymásért.

VMiután újra gyalogolni kezdek, és összeszedem magam, visszaírok neki, amiben ez áll: Jól sikerült az első napom. Örülök, hogy jól vagy. xx Emma. Tudom, hogy kérhetetlenül hülyeség az, hogy azon gondolkozom, xoxo-t vagy xx-et írjak, de mégis fontosnak tartom. Viszont úgy gondolom, mégis inkább azt írom, amit a másik is.

Visszacsúsztatom a mobilom a válltáskám egy zsebébe, majd gyorsabban folytatom az utat. Ráfordulok az utcánkra, ahol már megcsapott a fák illata, melyek a járda szélén nődögéltek. A fújdogáló szél a házaktól kevésbé fúj engem, de így utólag nem is bánom. A telefonom ismét rezeg, és erre már gyorsabban kikapom a telefont, és dübörgő szívvel olvastam azt.

Hol dolgozol? Hátha lesz alkalmunk találkozni :))

A képernyőn álló üzenet elolvasása után mérhetetlen boldogság töltötte el a szívem, a mosolyom pedig akárhogy is vissza akartam fojtani, nem jött össze. Zavartan a szám elé raktam a kezem, mintha azzal nem látszana, hogy vigyorgok, mint egy tejbe tök. Valójában senki sem kószálódik az utcán, viszont rendkívül magánügynek tartom azt, ami kettőnk között zajlik.

Swell Restaurant, Bronte út 465. Valószínűleg ott találsz meg a legkönnyebben :-D Nem, ez mégsem jó, gondoltam magamban, és kitöröltem a második felét, mert azt túl nyomulósnak tartottam. Miután ezt tisztáztam magammal, elküldtem egy igen szegényes választ, de nem tudtam, hogy írhatnék.

Swell Étterem egy étteremlánc tagja, így a városban több is van belőle. A programnak köszönhetően idetévedt diákok ezekben lettek elszórva. Egy volt fiú osztálytársam is jött, akivel egy házban, mégis két különálló lakrészben élünk.

Mennem kell. Próbánk van. Még látjuk egymást xL. Utóbbiban azért reménykedem, bár jól is esik. hogy lényegében azt mondta, találkozunk még. Gondolkodom egy esetleges válaszon, de aztán amellett döntök, hogy nem válaszolok. Így is tudom, hogy a telefonja már valószínűleg a kanapéba süllyedt, mert a próba már elkezdődött. Ebben már tapasztalt vagyok.