14. fejezet

Drága Olvasók!

Annyira hiányzott a blog, mintha csak egy részemet szakították volna ki! Ilyenkor gyűlölöm az iskolát, hogy még írni sem enged, no, de mindegy... itt vagyok! :) Nem olvastam át a végét a történetnek, így hajlamos vagyok arra, hogy igeidőt tévesszek.
Terveim szerint már csak 3 bejegyzés lesz, így nem akarom pont a végén sokáig húzni-halasztani. Tehát, amit adódik rá lehetőségem, írni fogom a történetet! :)
Jó olvasást, és sok-sok kitartás a héthez! <3

Adelaide Owens

Próbálok reménykedni, hogy egyik nap Tia odajön hozzám, és azt mondja, ismét vele vagyok. Szeretnék abban a hitben élni, hogy az utolsó fele a munkámnak nem egy örökkévalóságnak fog tűnni. Szeretném visszakapni a boldog pillanatokat, melyek most úgy tűnnek, egy másodperc alatt tovaszálltak.

- Természetesen - mondom, mikor az engem felügyelő nő gyorsaságra int. A lábam így is leszakad, a kezeim pedig remegnek, és attól félek, hogy egyszer leejtem a tálcát.

A poharakkal a vendégek felé indulok, és miközben haladok feléjük, Tiára nézek, aki úgy tűnik, teljesen levegőnek néz. Mióta megkaptam ezt a parancsolgató embert, hozzám sem beszél, és mint ha már úgy venné, hogy hozzá tartozom. Pedig legkevésbé akarok a közelében lenni, ránézni, vagy akár engedelmeskedni neki.

- Parancsoljanak - mondom mosolyogva a hatos társaság tagjaira, de tekintetükben csak sajnálatot vélek felfedezni. Gyorsan elfordulok, és próbálom rendbe szedni arcomat, mely nem túl épp meggyőző. Tudom, hogy feltűnt az egyiküknek, hogy a sírás szélén állok, és ez csak még gyengébbé tett, holott mindig is értettem ahhoz, hogy ne mutassam ki szomorúságomat.

Bár sohasem voltam nagyon szomorú, mindig nevettem, és az apró dolgokon is szélesen vigyorgott a szám. Magam sem tudom, miért, de mindig optimistán álltam a helyzetek elé, és folyamatosan mosolyogtam, amivel egyes emberek azt hitték, hogy csak képmutatás céljából teszem, pedig akkor tényleg boldog voltam. A kérdés az, hogy most hol van ez a lány? Hova tűnt? És a választ magam sem tudom.

- Ezt is vidd ki, légy szíves - szól rám érces hangján az amúgy festett, vörös hajú nő, aki nem csinál mást, csak önkényeskedik. Az ajkát mindig szigorúan az orra felé húzza, és úgy érzem, hogy ez a kép örökre bennem fog maradni. Beleég az emlékeimbe, mint egy hatalmas fekete folt egy fehér pólón.

Egy kettes társaság felé haladok, akik már látják jöttömet. Nagy határozottsággal lépdelek előre, fejemet felszegve, mosolyogva haladok feléjük, mígnem egyszer elcsúszik a lábam, az egyensúlyomat elvesztem, és hátraesek.

Aztán már nem emlékszem, hogy mi történt. A történések összefolynak, a látásom homályosodik, és érzem a fejem zsongását. Mikor már legközelebb felfogom a helyzeteket, a mosdóban vagyok, és a falnak nekitámaszkodva, a térdeimet felhúzva zokogok, miközben Tia előttem guggol, és próbál beszélni hozzám. Eleinte nem értek semmit, csak azt, hogy beszél, de a szavait csak búgásnak érzem.

- Figyelj, Emma. Fáj a fejed? Érted, amit mondok? Csak mert, ha nem... - nem kell befejeznie a mondatot a lánynak, de egy pillanatra meglepődöm, hogy megértetettem, amit mond, és azt is, hogy rosszabb is történhetett volna.

- Jól vagyok... - nyögöm ki megakadályozva, hogy folytathassa, mire a másik arcán csöppnyi megkönnyebbülést látok - már amennyire ki tudom venni az amúgy homályossá vált látásommal. Érzem a fejem zsibbadását, és hogy még most is alig fogom fel, amit a lány mond nekem.

- Biztos? - kérdez rá határozottságom ellenére a másik, amit valószínűleg azért tesz, mert a kinézetem nem éppen erről árulkodik. A tükörbe, mely egészen a talaig húzódik, nemes egyszerűséggel belenézhetnék. Megnézhetném, ahogyan az arcomat áztatja a könny. Láthatnám a kócossá vált hajzuhatagomat. De nem akarom ezt látni, a legkevésbé sem.

- Biztos - válaszolom, és hosszan kifújom a levegőt, ezzel a sírás kusza levegővételét ellensúlyozva. A légzésem szinte nyomban visszaáll a nyugodt állapotába, és érzem, ahogyan a szomorúság helyét átveszi a fáradtság. A pincértársam odakúszik hozzám, és egy zsebkendővel törölgetni kezdi a nedves arcomat. Egy kid ideig élvezem is törődését, de végül felállok, és magam odamegyek a csaphoz, és mosom le az arcomat.

- Mivel enyhe ájulásod volt, így holnap nem is jöhetsz be, úgyhogy szerintem intézkedj ma a munkát illetően. Úgy tudom, ilyenkor szokták.

Elájultam? Hát ezért az az emlékezetvesztés, amiért részletek kimaradtak az elesést illetően? Így belegondolva, miért nem tettek semmit? Miért csak Tia törődik velem? És akkor mindent megértek: hiszen a mostani kisegítőm határozza meg, hogy mi van velem, és őt ezt egy cseppet sem érdekli.

- Oké, köszi mindent... tényleg - hálálkodom a lánynak, aki akár barátnőm is lehetne, ha adódna még alkalom. Ám nem hiszem, hogy a jövőhét segít ezen, ugyanis nem látok nagy esélyt arra, hogy visszakapom Tiát.

Megölelem egy elköszönés erejéig, érzem, ahogyan meglepődik, de aztán szívvel-lélekkel visszaölel engem. Elmosolyodom, majd miután felveszem a cuccaimat, elindulok a személyzeti kijárat felé, de Tia még hozzá teszi:

- Mosolyogj szélesen, annak nem fog örülni.

A mondatára sikerül is elmosolyodnom, és széles vigyorral a képemen megyek át az éttermen, és elköszönök a kollégáktól, majd kilépek az utcára. A hideg szél rögtön hátracsapja hajamat, és akkor leszek figyelmes a táskámban rezgő telefonomra. Kihalászva azt nem is lepődöm meg, hogy Luke-tól kapok sms-t. Szörnyen érzem magam, de nem válaszolok rájuk.

Az utazás vonaton – még egy gyors kórházi megvizsgálás után is - kissé unalmasan telik attól függetlenül is, hogy Luke folyamatosan hívni próbál, és üzenetekkel bombázik. Tudom, hogy nem érti, mire ez a hirtelen változás, de nem tehetem, hogy beszélek vele. Mert amint meglátom, el fogom sírni magamat. És nem akarom az amúgy is elfoglalt srácot azzal a semmiséggel terhelni, hogy éppen nem vagyok jól.

Hogy miért? A munka csak hab volt a tortán, az bánt leginkább, hogy egy hét, és megyek. Egy hét, és Luke ismét távol lesz tőlem. Megint csinálhatjuk azt, amit eddig is tettünk: telefonon beszélgetünk, néha videó beszélgetéseket folytatunk, és annál ritkábban találkozunk.

"Csak egy pici időt kérek, nem te vagy a hibás. Majd elmondom. xoxoEm" Nyomom le végül a levelet, mert nem érdemli meg, hogy feleslegesen gondolkozzon azon, hogy mit tett rosszul. És azt sem tehetem, hogy pont születésnapja után nem válaszolok a hívásaira. Rosszul érzem magam, hogy még fel sem köszöntöttem őt - pedig már két napja volt. Egy gyors átgondolás után lenémítom a mobilom, és az órámra nézek. Miért van ilyen messze Nyugat-Sydney?

Egy bő negyed óra múlva megérkezem az állomásomra, és a mobilomon beállított címet bámulva megyek az utcákon. Néha fel-felpillantok, nehogy ütközzek. Ám pár percnyi tébolyodás után, egy iskola utcájában járva meglepődve köszön rám valaki:

- Emma! Csak nem hozzánk tartanál? – kérdez rá Luke anyukája megállva előttem, és hirtelen tudatosul bennem, hogy miért is van itt: hiszen iskolában dolgozik! Amint ez leesik, elmosolyodom, és köszönök neki.

- Igazából nem, Mrs. Hemmings… a diákmunkával kapcsolatban keresek egy helyet, csak éppen nem találom – nevetem el magam a kijelentés végére, mire ő közelebb jön hozzám. Látom a fáradt szemeit, és hirtelen átfut az agyamon, hogy mi lenne, ha magam is tanár lennék. Valószínűleg már kávét iszogatnék otthon az ágyamban.

- Liz, oké? És mondd csak, elviszlek oda – jegyzi meg, és a telefonomra mutat. Ha lenne erőm, visszavonnám kedvességét, de jólesik, hogy törődik velem. Jólesik, hogy nem ellenzi a kapcsolatomat Luke-kal, és még kedveskedik is nekem.

A telefonomat Liz felé tartom, aki készségesen tanulmányozni kezdi a térképet. Rögtön ráismer a helyre, és nem telik bele sok időbe, hogy elinduljunk a hozzá vezető úthoz. Mint utóbb kiderült, annyira közel vagyunk hozzá, hogy nem érdemes ennyit autóval menni.

- Megvárlak, míg végzel, aztán átjöhetnél hozzánk – mondja a szőke hajú nő, aki kicsivel kisebb nálam, majd benyit a diákmunkát intéző irodába. Mosolyom kissé színészi, amiért nem tudok hirtelen mit felelni erre.

- Nem tudom, jó ötlet-e… - hezitálok az ötletére, miközben sorban állunk, és idegességemben vakargatni kezdem a tarkómat, és nem nézek rá, mert tudom, hogy kiszedne mindent belőlem.

- Tudom, hogy valamiért nem beszélsz Luke-kal, és ezt jobb mihamarabb megtárgyalni, hogy miért – tér rá a lényegre Liz, és míg eddig erősen előre néztem, már nem félek rá nézni. Egy kissé fáradt mosollyal beleegyezem egy enyhe bólogatással, majd a nőhöz megyek, aki intézi a repülőutamat, és a pénzutalási lehetőségeket.

Egy röpke öt perc alatt meg is voltunk, így Liznek nem kellett sokat várnia rám, és nem is éreztem rosszul éreznem magam, amiért itt van velem. Együtt kimegyünk a szabad ég alá, majd a nő autója felé vesszük az irányt. A gyomrom enyhén görcsbe rándul, amiért tudom, hogy nem sokára találkozni fogok a fiúval, aki megdobogtatja a szívemet.

Időm sincs átgondolni, hogy hogyan is kezdjek beszélgetni a fiúhoz, vagy hogyan nézzek rá, vagy hogyan cselekedjek, mert hamarabb a házhoz érünk, mint gondoltam. Az még csak nehezít a dolgomon, hogy Luke éppen a garázsban van, így még lélegezni is elfelejtek hirtelen, nemhogy beszélni.

- Szia, Em – köszön meghökkenve a srác, amiért itt talál engem. Hiszen nem régen még azt írtam, hogy adjon időt. Aztán mégiscsak meglátogattam!

- Szia – válaszolok nyögvenyelősen, és kezeimet erősen összeszorítom, hogy csillapítsam idegességemet. Nem akarom, hogy a másik lássa a gyengeségemet, azt akarom, hogy olyannak lásson, mint ahogyan megismert. Belenézek a tengerkék szemeibe, látom a nem felzselézett haját. Észrevette a kezeim mozdulatát, és tudja, hogy nem vagyok rendben. Odajön hozzám, én pedig összeszorítom a fogaimat, hogy ne tudjak sírni a másik megértő arcát látva.

De mégiscsak elsírom magam. Kedvesem elém lép, és magához ölel. Elengedem zsibbadó kezeimet, és átölelem a derekát. Ráhajtom a fejemet a mellkasára, és hallgatom a nyugodt szívverését, miközben én egyre jobban csak szipogok és szipogok. A kezeivel simogatja a hátamat nyugtatásképpen, de a sírás csaknem akar abbamaradni.

- Nem… akarok… sír… ni – motyogom halkan, mire a másik csak még közelebb húz magához, és érzem, hogy bár nem tudja, miért vagyok ilyen lelkiállapotban, megért engem.

- Sírj, ameddig csak akarod – súgja a fülembe bíztatóan a másik, mire én végre valahára nyugodni kezdek, tapasztalom, hogy szívem kezdi felvenni szerelmem szívének ütemét, és a lélegzetem is kezd kiegyensúlyozottá válni. Felnézek a másikra, ő pedig mosolyogva visszatekint rám.

Látom a pici borostáit, a pattanásait, a piercingjének helyét; vékony, alig látható szempilláit. Minden olyat, amit más nem vesz észre különösképpen, ha nem látja közelről. Ezek olyan dolgok, amiket csak a közeli hozzátartozói láthatnak, de valószínűsítem, hogy Ashton nem éppen azt nézi, hogy milyen pisze orra van Luke-nak – márpedig az van.

- Most már oké? – kérdez rá a szája szélén megjelenő gödrökkel, miközben elsimít egy könnycseppet az arcomon, mely ragaszkodóan a szemem alatti mélységben maradt. Nézem őt, és bár nem váltunk szót, mintha át tudnánk adni minden érzést a másiknak, és egyre jobban érzem magam ettől.

- Igen – válaszolok rá elnevetve magamat, amiért a pontos okát nem is tudom a szomorúságomnak. Talán az egyetem miatt? Hogy Miamiba költözöm? Vagy mert félek, hogy megint megszakad Luke-kal a kapcsolatom?

- Gyere, menjünk be – intivál be a házba kedvesem a kezemet fogva, majd pár perc elteltével már a fürdőszobában, a tükör előtt szedem rendbe az arcomat hideg víz társaságában. Luke zavarba ejtően csak néz engem, miközben én ezt teszem. Próbálok koncentrálni a mosakodásra, de ő nem igazán segít ebben. Mikor végzek, már segítőkészen kölcsönad egy törölközőt, hogy szárazzá tudjam törölni az arcomat, és miközben ezt teszem, érzem, hogy a kezeim a hasamon összekulcsolódnak. A testemben az érintésére már is száguldani kezd a vér, és érzem, ahogyan egy picit elvörösödöm. Elnevetem magam, majd hátrahajtom a fejemet egy csókra, amit ő készségesen viszonoz.

Ez már nem olyan, mint egy éve, vagy akár két hete. Ez olyan csók, ami azt biztosítja, hogy nem ez lesz az utolsó, sem az utolsó előtti. Az utóbbi hetek, hónapok alatt most először érzem azt, hogy valami holtbiztosan úgy van, ahogyan mondják, vagy netalántán éreztetik.

- Elnézést, nem tudtam, hogy itt vagytok – kér bocsánatot Liz meglepődve, mi pedig egy szemvillanás alatt szétrebbenünk, de addigra a hirtelen érkező már el is távozik. Egymásra nézünk a sráccal, majd végül minden megbeszélés nélkül kimegyünk a helyiségből.

- Most láttalak másodszor sírni – jegyzi meg a fiú, mikor a nappaliba leülünk az egyik fotelra, én Luke combjára. Körbenézek a térben, és megállapítom, hogy nem változott sokat a három héttel ezelőtti kinézetéből. A borús nap ellenére ugyanolyan narancs a fal színe, mint amikor a Napot nem takarta egy felhő sem. A képek pedig már ismerősek, és ez jó érzéssel tölt el.

- Nem emlékszem az elsőre – vonom össze a szemöldökömet értetlenül, amiért nem rémlik az első alkalom. Próbálom végigpörgetni a fejemben az eseményeket, de nem találok olyat, melyben akár csak közel lettem volna a síráshoz.

- Igazából hagymát pucoltál – nyögi ki végül, mire elnevetve magamat, Luke mellkasára borulok. Az emlékkép rögtön eszembe jut, talán az első alkalom volt, mikor együtt készítettük el az ebédet Londonban, az otthonomban. Akkor már együtt voltunk, és ha éppen nem hagymát pucoltunk vagy a főzés rejtelmeit tapasztaltuk ki, akkor egy röpke csókot váltottunk.

És úgy látszik, ebben máig is jók vagyunk.