2014. október 5., vasárnap

11. fejezet

Drága Olvasóim!
Nagyon örülök, hogy tetszett az előző fejezet. És köszönöm a véleményt mind a három kommentelőnek, és azoknak is, akik csak elolvassák :) Nagyon rosszul érzem magam, amiért nem válaszoltam már több véleményre, de ami késik, nem múlik.
Köszönöm a több, mint 10 000+ megtekintést! Hálás vagyok nektek! <3
És azt is sajnálom, nagyon soká hoztam a fejezetet. Nem szeretném ezt rendszeressé tenni, de míg így alakulnak a hétköznapjaim, addig kénytelen vagyok kéthetenként hozni a fejezeteket.
Adelaide Owens


5 Seconds of Summer Perform At The iHeartRadio Live
Talán egy fél órával később, mikor a Napnak már csak egy vékony szelete világítja narancsosra a partot, már egy pléddel takarva magunkat sétálunk a hideg szél elől, átölelve egymás derekát. Jobb keze a vállamon nyugszik, és érzem a senki máshoz nem hasonlítható illatát. Mintha keveredne a tenger a szülei lakásának illatával.
Luke mondta, hogy tud egy igazán szép helyet, és állítólag mindig rám gondol, mikor ott van. Sohasem tudtam az ilyesféle bókokra azt mondani, hogy köszönöm. Pedig nem több egy szónál. És mégsem bírom sohasem kiejteni a számon, hanem helyette lehajtom a fejem, és az orromat kezdem piszkálgatni.
- Ez lesz az - mondja, majd kezeit a derekamra helyezve irányít a nagy sziklák felé. Elmosolyodom ezen a tettén, és a hosszú ujjaira helyezem a tenyerem. Leállunk egy kisebb szikla előtt - ami így is magasabb a srácnál -, majd a pléddel együtt nekidől. Kivételesen ő tekint fel rám most, és kinyújtja karját jelezve, hogy üljek mellé. Legalább is ezt hittem: mikor megfogom a kezét, megfordítja testemet, majd utána odahúz magához. És így a mellé helyezkedésből annyi lett, hogy előtte végzem.
- Rettentően hiányoztál - morogja a fülembe, miután kényelmesen nekidöntöm a hátam a mellkasának. Érzem, ahogyan süllyed, vagy emelkedik a tüdeje, és hallom a szuszogását is a jobb oldalamon. A kijelentésére pedig jóleső nevetésben török ki, és már nem is szeretném titkolni előle, hogy boldog vagyok ebben a pillanatban. Miért is titkolnám? Legközelebb is ő szólal meg - És a nevetésed is.
Fejemmel az arca felé fordulok, és tekintetemmel próbálom lefényképezni arca minden négyzetmilliméterét. Szeretnék emlékezni a jobb arcélén elhelyezkedő anyajegyre vagy a kicsit szétálló fülcimpájára. De legfőképpen a szemének kék árnyalatát szeretnék megőrizni magamban.
Rám tekint, mire én halványan elmosolyodok, és a nyakához döntöm a fejem. Becsukom a szemem, és csak élvezem, hogy kint vagyunk a szabadban, és mégis senki, de senki a világon nem zavar meg minket. Egyetlen egy paparazzis, újságíró vagy rajongó sem. És ilyenkor mindig hálát adok Istennek, hogy elfelejtem, valójában Luke Hemmingsről van szó, aki a 5 Seconds of Summer egy tagja. Nem… ilyenkor az a Lukey van velem, akit csak kevesen ismernek.
Amikor behunyva tartom a szemem, jobban megfigyelem a sirályok hangját. Egészen távolinak tűnik, mégis olyan közel, hiszen Londonban ilyet nem hallhatok minden nap. Bár az igaz, hogy az év ritka napjain elmegyünk túrázni valahova, és már volt alkalmam a brit sziget partján sétálni. Azonban ez a hang nem köthető ahhoz. Sokkal személyesebb.
Érzem, ahogyan Luke a tenyeremen félkörös mozdulatokat ír le ujjaival, és mintha testünk már ugyanolyan hőmérsékleten lenne. Azonban ezt már kevésbé fogom fel, hiszen a gyenge, ámde a hűvös szél nyugtató hatással van rám és...
A következő pillanatban Luke a kis borostájával megdörgöli az arcomat, és ekkor felnyitom fáradttá vált szemem, és ráemelem. Egy fokkal sötétebbnek tűnik már hajszíne, és már szemében sem tükröződik a lángnarancs ég szín.
- Nem szeretném, ha felfáznál - súgja halkan, mintha csak attól tartana, hogy bárki meghallja körülöttünk. Akárcsak a sziklák, akár az emberek, akik pletykára éhesek. Egyszerűen csak nekem szerette volna mondani, mint egy titkot, melyet jó mélyen őrizni kell.
- Még egy picit... - motyogom, majd megfogom a kezeit, és a hasamon összekulcsolom az enyémmel. A húrtól érdessé vált ujjaival kezdek el babrálni, miközben visszahunyom a szemem.
- Pedig már aludtál egy negyed órát, úgyhogy... - jegyzi meg, majd be sem fejezve a mondatot, kihúzza kezeit az enyim alól, majd megfogja a derekam, és feltol. Így kénytelen vagyok megállni a saját lábamon, pedig erőm, és kedvem nincs igazán hozzá.
Ahogyan felálltam, a pléd nála maradt, így a bőröm libabőrössé vált. És bár az előbb kellett egy kis idő, hogy leessen, elaludtam, mégis a kipihent szemeim azt jelzik, hogy igaza van a srácnak.
- Ideje is lenne hazamenni - jegyzem meg, mikor mellém lép, és vállamra teríti a takarót. Megfogom a kezét, és tovább baktatunk a célunk felé. És a sirályok hangját egyre inkább átveszik az autók motorjának távoli hangja,
- Komolyan egy hétre mész? - szólalok meg pár perccel később, mikor már több part menti ház terül el a szemünk előtt. A Nap már lement, és csak a sötétes narancs színű ég tanúskodik arról, hogy nem régen még vakítóan sütött. És azzal, hogy ez megtörtént, már a levegő is kezd lehűlni olyannyira, hogy már a pléd sem elég.
- Igen - válaszol tömören, és mintha csak olvasott volna az előbbi gondolatomban, közelebb húz magához. A lábaim alatt elterülő homokra nézek, és ahogyan mögöttünk lábnyomok keletkeznek, belegondolok abba, hogy nem csak ezt nyomot hagyom itt magamról, hanem többet: a szívem egy szeletét, az itt történt dolgokat, melyeknek csak emlékét vihetem magammal.
 - Minden nap beszélünk. Ha kell egy nap háromszor, ötször vagy tízszer is felhívlak - mondja a tőle már nem is annyira szokatlan komolysággal. Tetszik, hogy legkisebb értéknek a hármat gondolta, és erre el is mosolyodom. Tetszik a tudat, hogy ha távol is leszek hozzá, ő felhív, és kimondhatjuk azt a szót, hogy szeretlek. Azt a szót, melyet már hónapok óta nem mondtuk ki egymásnak, még ha úgy is gondoltuk. De most már beigazolódott, hogy ő is viszont szeret, és ez nem múlt el egy év alatt.
Mikor már az utcákat rójuk, már önkénytelenül sem sétálunk úgy, mint a parton tettük. Luke lehajtja a fejét, de többször körbenéz, hogy nem lát-e valaki minket.
Egyszer régebben még megbeszéltük, hogy ezt a kapcsolatot nem teregetjük a nyilvánosság elé, így a találkozókat mindig olyan helyekre terveztük, ahol kevesebb az esély arra, hogy fanatikus rajongó vagy paparazzó megtaláljon. És büszke vagyok arra, hogy egy év után sem tud a világ rólunk, valamint az is, hogy a haverjai támogatják a kapcsolatunkat.
A házunk előtt pár lépéssel lelassítok, majd meg is állok. Szembefordulok a fiúval, miközben odaadja a plédet, melyet én hoztam. Rámosolygok, de a gyér utcai lámpafényben már nem látok sokat: éppen csak felfigyelek csillogó feketévé vált szemére, és barnássá vált hajára.
- Hol marad a búcsúcsók? - tudakolja meg a másik közelebb hajolva hozzám, mire automatikusan is az ajkaira téved a tekintetem. Féloldalas mosolya gödrökben mélyül el az oldalán, és ahogyan már csak pár centire van tőlem, már többet látok belőle.
- Sehol - mondom, és az egyik kezemmel odahúzom magamhoz, és megcsókolom Őt. Ez a csók már magabiztosabban indul, de ebben már kevesebb fajta érzelem volt, mint az előzőben. Ez egy olyan csók, mely fél az elválástól. - Jóéjt! - kívánom neki, mikor elszakítom magam tőle. Az elmém már nem gondolkodik teljesen racionálisan, mert a sok csók összegabalyítja a gondolataimat. De ez legyen a legkisebb gondom.
- Az lesz - közli, és elengedi a kezemet. Hirtelen, mintha kiszakítottak volna a testemből egy darabot - pedig tudom, hogy csak eltávolodott. Azonban nem akarom, hogy elmenjen. Szeretném, hogy még maradjon pár percet, pár órácskát, vagy inkább el se menjen soha. A nélküle töltött idő örökkévalóságnak tűnik, mint amikor a diák kémián az óráját nézi rendszeresen. Mikor vele vagyok, elfeledek minden rosszat, és csak a jó emlékeim jutnak eszembe. És már csak az, hogy mellettem van… boldoggá tesz.
- Luke... - szólítom meg a készülődő srácot, mire rám néz reménnyel telten, hogy esetleg olyat mondok, ami miatt maradnia kell még egy kicsit. Tudom, hogy ő sem akar elmenni, és ezért megszólalok: - nem maradsz estére? Hosszú az út Nyugat-Sidney-ig.
Utólag csapkodom a fejemet gondolatban, amiért ilyen buta indokot hoztam fel. Hogy mondhattam ilyet? Az igaz, hogy körülbelül egy óra az út, de így mintha csak udvariasságból kérdeztem volna meg. Ami pedig nem igaz, mert nagyon-nagyon szeretném vele tölteni az estémet.
- De... szívesen - mondja, mire a szívem dob mondjára verni kezd, pedig már többször is volt már nálam, aludt is velem. Mégis úgy érzem magam, mint egy tapasztalatlan tizenéves - végülis az vagyok -, aki nem tudja, mi fog történni.
Ám miután a konyhában bekaptunk egy-két falatot, utána ledőltünk az ágyamba, mely igaz, hogy csak egy személyes, de nekünk az nem okozott gondot. Luke mellkasán aludtam el.
Ma már másodszorra.

Miami, 2013. július 5.

Már nagyon izgatott vagyok a parti miatt, hiszen nem vagyok az a bulizós fajta. Inkább barátokkal lógok, mint halom idegennel összezárva lötyögök a táncparketten. Ám Liának nem mondhattam nemet, és mivel a 18. születésnapját ünnepli, így nem hagyhattam ki, hiába Miamiban van.
Nekem, mint VIP jegyesnek egy órával a buli előtt oda kell érkeznem, mert az unokatestvéremnek rettentő sok mondanivalója gyűlt össze pár hónap alatt. Ám a repülőjárat úgy alakult, hogy még hamarabb odaérek, és ezért úgy döntök, hogy még eszek valamit egy gyorsétteremben, mert a korgó gyomrom arról árulkodik, hogy éhes vagyok.
Mire eljutok a szórakozóhelyre, már nem is érek annyira hamar oda - ugyanis sikeresen az ellenkező buszjáratra sikerült szállnom. Mielőtt a szórakozóhely ajtajához lépnék kinyitásra készen, még megnézem egyszer, hogy a jegyemen és az ajtó felett neonfénnyel világító feliraton ugyanaz a név áll-e.
- Emma! – feleszmélni sincs időm, mikor valaki elkiáltja a nevemet beléptem után, és annak tulajdonosára is rögtön felismerek. Lia fut felém magas sarkújában, de van egy olyan érzésem, hogy az minden, csak nem kényelmes.
Az unokatestvérem a cipőnek köszönhetően magasabb fél fejjel nálam, holott mindig egymással versengünk. A hullámos, hasonlóan szőke haját most kiegyenesítette. A kék koktélruhája pedig kiemelte karcsú derekát. A színátmenetes ruha az esti égre emlékeztet, mikor nincs csillag az égen, és a Nap fényétől még fényesen kék a világ.
- Szia, Lia! – köszönök én is, és mikor szorosan megölelem őt, érzem a parfüm erős illatát, de azt az illatot is érzem, mely a családja házában terjeng. Hasonlít a kókusz illatára, de a lány nem ért ezzel az elképzelésemmel egyet.
- Annyira örülök, hogy el tudtál jönni! – mondja még mindig ölelve a lány, mint aki nem tud betelni vele. Való igaz, hogy egy évben kétszer találkozunk, egyszer ő jön el hozzánk, egyszer mi megyünk el az ő családjához. Ám nyáron ő szokott eljönni hozzánk, így persze kérdéses volt, hogy meg tudjuk szervezni a repülőutat meg a hozzá szükséges adatokat. Az pedig, hogy kétszer találkozunk, egyáltalán nem jó, de azt még mi sem tehetjük meg, hogy minden hétvégén kiugrunk a másikhoz.
- Én is… és… - mondom, és előkotrom a táskám mélyéből az ajándékot, mely tudom, hogy neki sokat fog jelenteni. Nem is az értéke miatt - bár az sem elhanyagolható -, hanem, mert közel áll a szívéhez.
- Még nem kezdődik a buli – mondja türtőztetve kíváncsiságát az ajándékkal illetően. Tudom, hogy azt szeretné, mások előtt adjam át neki, ám én nem ezt szeretném.
- Olyanok fognak neked akkor ajándékot osztani, akiket alig ismersz, alig beszélsz velük. Én viszont nagyon is ismerlek, talán túl jól is. Úgyhogy szeretném most odaadni, hogy pár év múlva is emlékezz erre – mondom neki, miközben Lia elmosolyodik. Az arcán kiül az a Lia mosoly, mely nem azért van, hogy felrakja a közösségi hálóra, hanem mert szimplán csak ő. Lia mindig is ilyen volt: mások előtt nagyon nehezen tudja önmagát adni, ezért inkább az átlagember bőrébe bújik. Ám, akik közelebbről is megismerik, azok megtudják, hogy milyen nagy szíve van valójában.
- Köszönöm! – mondja meghatódott hangon, majd átveszi a tenyérben elférő ajándékot, és bontogatja azt. Ekkor eszembe jut, hogy Lia az életem része, és én is az övé. Mindösszesen pár hónap különbség van köztünk, és kisgyerekként együtt barbie babáztunk, aztán később már fogócskáztunk, majd jött a tinédzserkor és még jobban megnyíltunk egymásnak, mint valaha. És hiába csak félévenként látjuk egymást, rengeteget telefonálunk, és beszélgetünk.
- Emma, ez valami csodálatos! – vallja be fél perc nézegetés után a lány, és kéri, hogy rakjam fel a csuklójára az arany fekvő nyolcas karkötőt, mely a végtelen jelképe. Hogy miért is áll közel Liához? Mert mindig mielőtt elköszönne tőlem, megjegyzi, hogy végtelen idő telik el, míg találkozunk. Erre mindig visszamondtam, hogy a száznyolcvanpár nap az nem végtelenség. Ő pedig ezt mondta: akkor ki tudod számolni, hogy hány másodperc telik el addig?
Végtelen.
- Boldog születésnapot!

A bulit viszont nem nekem találták ki. Az igaz, hogy szinte senkit sem ismerek, mert Miami azért mégiscsak messze van, a másik fele a társaságnak meg nem Lia miatt jött, hanem hogy bulizzon. Az pedig több embernek a gondolatába átsuhanhat, hogy vajon én melyik csoportba is tartozom. Ugyanis csak ott a pultnál álldogálok néha iszogatva.
A telefonom rezegni kezd a kis retikülömben, így visszafordulva a pulthoz megnézem, hogy ki üzenhetett. Anya írt egy levelet nekem, melyben jó szórakozást kíván nekem az estére. És azt már megszoktam, hogy van olyan, mikor pár óra elteltével ír vissza nekem, mert annyira sürgeti a munkája. Azonban én emiatt nem neheztelek rá.
Valaki egyszer csak tenyerével lefogja a szemeim, és a kezdeti sokk után rájövök, hogy valószínűleg ismerhet az illető - különben már elbánt volna velem. Kezei érdesek, és rendkívül nagyok voltak, úgyhogy fiúra tippelek.
- Na, hallottál már rólunk? – kérdezi az ismerős ismeretlen, mire nekem mosoly kúszik az arcomra. Megfordulok a forgószékben, majd a megjelent srácra nézek.
- Szia, Ashton – köszönök neki még a meglepődésem alatt, mert nem hittem volna, hogy emlékezik rám és a beszélgetésünkre. Hiszen folyamatosan törnek a hírnév felé, melyet egyre többször látott plakátjai tanúsítanak.
Ekkor a dobos fiú ránéz a mellette nézegető szőke hajú srácra, és mintha ekkor jutna eszébe valami.
- Luke, ő itt Emma, akivel még Londonban találkoztam. Emma, ő itt Luke, aki a főénekesünk - mutat be haverjának, mire egy tisztelő mosoly kúszik az arcomra. Ránézek a fiúra, mire ő biccent nekem. Szőke haját jobb oldalra fésülte, feje búbján pedig egy sárgakeretes napszemüveg feküdt.
- Mi járatban errefelé? – kérdez rá Ashton, majd leül a mellettem lévő székhez, a Luke nevezetű fiú pedig mellé. A dobos fiú nekitámaszkodik a pultnak, miközben hol engem, hol a táncikáló tömeget fürkészi.
- Az unokatestvérem születésnapi bulijára jöttem.
Ashtont mintha meglepte volna az, hogy ennyire közel állok az ünneplőhöz. Lehet, hogy nem véletlen. Ugyanis míg Lia combvillantós koktélruhát vett fel, addig én eltűntem mellette a térdig érő vajszínű ruhámmal. A színe is snasszos lehet, ha egymás mellé állnánk.
- Pedig, ha mi tartanánk a bulit, biztosan nem unatkoznál – szólal meg ismét a srác. Valószínűleg nem az előbbi megszólalásomból következtetett arra, hogy nem igazán az én esetem ez a fajta ünneplés, hanem az unott arckifejezésemből, mely akkor vált ilyenné, mikor Lia magamra hagyott.
- Ebben biztos vagyok – jelentem ki eltökélten, és ezt bátran merem állítani, mert mikor találkoztunk a hotelben, akkor igencsak jó társaságnak bizonyult. Olyannak tűnt, akit nem tud senki leállítani, bármilyen témáról van szó.
- Nem kell aggódnod, ő nem olyan beszédes, mint én - mutat a haverjára, mire ő gyilkos pillantást lövell Ashton felé. A srác erre csak megvonja a vállát, és mintha eszébe jutna valami, elneveti magát. Ám ennek miértjét nem teszi szóvá, így én sem kíváncsiskodom.
- Elnyomod, mi? – viccelődöm el, és az említett felé tekintek, aki most figyel fel igazán arra, hogy bevonom a kommunikációba. Az eddig táncosokat mustráló Luke felénk fordul.
- Annyira, hogy ki sem tudok teljesedni - mondja ironikus éllel a hangjában, és erősen koncentrálnom kell, hogy tisztán kihalljam a nagy zsivajban pillangószárny verdeséséhez közeli, halk hangját.
- Persze. Te kapod a főszerepet a színpadon! - firtatja tovább Ashton, mire a szőke hajú csak megvonja a vállát. Rám néz egy pillanatra, utána a mellette ülő haverjára. Azonban ez a kis idő nem volt elég ahhoz, hogy megvizsgálhassam a szemeit. Pedig furcsamód érdekelt, hogy milyen színűek: kék vagy zöld? Ezt a gondolatot viszont gyorsan elhessegetem.
- Na, jó... én lötyögök egyet. Valaki? - kérdez rá, miközben feltápászkodik a székről, és szembefordul velünk. Mi rászegezzük a tekintetünket, ő pedig csak meglepődve néz ránk, hogy egyikünk sem mozdul a helyéről. Végül csak megvonja a vállát, és elslisszan az emberek között. Szívesen mentem volna a fiúval, de rájövök, hogy még szívesebben ismerkednék meg a nem olyan messze élő Luke-kal. Viszont nincs  merszem kezdeményezni, így inkább egy ideig csak hallgatok, ahogyan a másik is teszi. Egy idő után kezd kínossá válni a csend, ám abban reménykedem, hogy a srác valójában nem akar velem beszélgetni, éppen ezért nem tesz semmit. És így csak én érzem kínosnak. Ez valahogyan megnyugtat, de közben azon gondolkodom, hogy mi van, ha mégsem. Ha esetleg ő és hasonlóképp vélekedik.
- Remélem, nem őrjített meg túlságosan a hotelban - szólal meg a legváratlanabb pillanatban mégis, így az addigi kételyeim megszűntek azzal kapcsolatban, hogy nem szeretne beszélgetni. Nem gondolom megoldottnak a problémát, mert így is azon gondolkodom, hogy most csak kedvességből teszi-e mindezt vagy tényleg beszélgetni szeretne?
- Sok fajta emberhez volt már szerencsém - kerülöm ki a választ, bár nem azért, mert megbántanám vele. Egyszerűen csak tudom, hogy nem gondolta komolyan a kijelentését, így nekem sem kell a legkomolyabban válaszolnom.
- És melyik fajtát tartod a legfurcsábbnak? - kérdezi meg érdeklődően Luke, miközben Ashton hűlt helyére ül. Míg eddig csak kék neoncső világításában láttam, most már a valódi kinézetét is láthatom: a világosszőke haj, világos bőr és a szája szélén lógó piercing - sohasem tetszettek az efféle megnyilvánulások, de mint észrevehető, mindenki máshogy gondolja.
- Nem is tudom... jó kérdés – gondolkodom el a neoncsöveket nézegetve, melyek a fejem felett világítanak. Egy pillanatra még tátva is marad a szám, mert nem tudom, mit is mondjak. – Talán… a mai átlag tizenéveseket, akik úgy néznek ki, mint akiket megsokszoroztak. Miért jó az nekik, ha nem egyediek? – teszem fel a kérdést, de utólag esik le, hogy nem is igazán neki mondtam. Olyan, mintha a gondolataimat eresztettem volna szabadjára. Olyan, mintha a gondolataimat hallotta volna meg az imént. Folytatom – Bocsi, nem kell egyetértened – teszem hozzá, és zavaromban piszkálgatni kezdem az orromat. Megfordulok, és a kiszolgáló felé tekintek, aki éppen a pultot törölgeti egy ronggyal. Mikor rám néz, kérek egy pohár vizet, és szinte látom, ahogy a gondolataiban átsuhan a kérdés, hogy jó helyre jöttem-e. De nem zavartatom magam.
- Nem akarnék sokszorosított lánnyal járni, úgyhogy egyetértek veled – jegyzi meg, mikor éppen nagy kortyokban iszom a hűs vizet, mely benedvesíti kiszáradt torkomat.
- Komolyan mindig erre lyukadnak ki a pasik? - ragadok le a témánál, és a srácra meredek válaszért. Csak szimplán tudni szeretném egyszer az életben, hogy miért kering a pasik fejében mindig csajok gondolata. És eddig a pillanatig nem kérdeztem meg senkitől. Ám, mintha most az alkohol hatására -ami számomra a vizet jelentette - beszédesebb lettem.
- Nem tehetünk róla, így vagyunk beprogramozva - védelmezi magát a másik, mire megforgatom a szemem a megszólalásáért. Elneveti magát a reakciómon, mire én enyhén vállon ütöm. Erre abbahagyja, de még mindig látom az arcán a jókedvet, mely mintha csak az enyémet is tükrözné. Egyszer csak tovább fűzi - És ti csajok, miért festitek a körmötöket vagy miért kell smink? – kérdez rá Luke nyíltan, miközben közelebb férkőzik hozzám, miután kettőnk között kértek italt. És amint lenézek a lábainkra, csak alig pár centi távolság van közöttünk, és a gondolattól elpirulok. Szerencse, hogy a kék fényben ez nem látszik meg.
- Nem tehetünk róla, így vagyunk beprogramozva – ismétlem meg a nem olyan régen elhangzott mondatot. A srác elneveti magát, és én sem tudom leállítani a kibukó nevetésemet. És ez után már sok-sok témát kibeszélünk. Kezdve azzal, hogy a körömlakkom milyen színű, és nem egy a véleményünk, mert ami szerintem bézs, szerinte világosbarna.

5 megjegyzés:

  1. Drága Adelaide!

    Nem hittem volna, hogy az előző fejezet után még jobban örvendeztethetsz meg minket. Az egyszerűen annyira jó volt, hogy nem hittem, hogy lehet még jobb. De Te most bebizonyítottad, hogy igenis lehet: ebben a csupa Luke-Emmás gyönyörű, nosztalgikus, aranyos és végtelenül romantikus fejezetben megmutattad, hogy az ember el tud veszni az igazi, szép párok meghitt pillanatainak olvasásában. Ahogyan olvastam az elején, igyekeztem semmivel sem megzavarni a békét, ami közben megszállt. Az egész rész alatt olyan nyugalom honolt a lelkemben, hogy azt kár lett volna, akárcsak zenével megzavarni. Nagyon tetszett, ahogyan a legapróbb dolgokat is leírod, hogy ilyen részletes vagy, hogy minden kicsi dologra kitérsz, mert ettől mintha én is ott lehetnék a történetben, mintha Luke és Emma tényleg egy pár lennének, és ez olyan gyönyörű! Nem is tudok mást mondani, minthogy ha eddig nem lett volna így, most tuti teljesen beleszerelmesedtem a történetbe.
    A végén pedig a visszaemlékezés meglepett, mármint nem az, hogy Miami és születésnapi parti, és nem is maga a tény, hogy van benne visszaemlékezés, mert eddig is volt, hanem mert nem tudtam, hogyan fog előjönni. Olyan jó volt olvasni, ahogyan Ashton hozta őket össze lényegében és hogy lassan feloldódtak egymás társaságában, Tényleg nagyon passzolnak egymáshoz. És a vége az annyira Luke-Emmás volt! Hogy ezek sosem értenek egyet a színek terén! :)
    Nagyon-nagyon tetszett! Alig várom a folytatást, addig is sok sikert a suliban! <3

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves FantasyGirl!

      Nagyon-nagyon örülök, hogy te így gondolod. Szerettem volna ezt elérni, és úgy látszik, sikerült is! :) És örülök, hogy ennyire tetszett a résznek a stílusa. Nagyon szerettem volna, ha át tudom adni, ahogyan én kigondoltam. És szerintem azért lett ilyen a rész, mert úgymond már régóta ismerték egymást, és a fejezet így volt kerek, hogy kicsit nosztalgikus volt. Hogy még a zene is megzavarta volna? Nahát, miket nem olvas az ember :))
      Ashton azért szerepelt többször a jelenben is, hiszen a múltban is ő az, aki el kezdte a kapcsolatot alakítani a lány és a banda közt. Lesz még visszaemlékezés, attól nem kell félni! ;)
      Köszönöm, neked is sok sikert kívánok! Köszönöm, hogy írtál <3
      Addy

      Törlés
  2. Nekem nagyon tetszett a rész, izgatottan várom a kövit :) ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Maharama!

      Nagyon örülök, hogy így gondolod! :)
      xAddy

      Törlés
  3. Drága Adelaide!

    Nagyon-nagyon aranyos fejezet volt, de bocsásd meg, ha most nem írok olyan hosszan véleményt, mert már elég későre jár, de nagyon tetszett az egész, és ahogy belevontad az apróságokat is: hogy Emma az orrát piszkálgatja zavarában, Luke a piercingjével babrál, vagy hogy már az első találkozásukkor tudtak a színeken vitázni. Az annyira jó volt oda a végére, *5-ös lezárás. Tetszett, hogy olvashattuk, hogy hogyan ismerkedtek meg, és hogy Lia is megjelent a színen, na meg Ashton, és a lötyögési akciója. Nem lennék meglepődve, hogyha kiderülne, hogy már akkor össze akarta hozni a párosunkat. :D
    Nagyon aranyosak voltak, tényleg, és remek rész volt. Csak így tovább! :D

    With love,
    Miss Sunshine

    VálaszTörlés