Drága Olvasók!
Mivel azt szerettem volna elérni, hogy még 2014-ben befejezzem a történetet, így az elmúlt napokban nem is tétlenkedtem a két történeten utolsó részeinek megírásában. Remélem, tetszik a kis utófejezet, holott pont átugortam a lényeget, de sebaj :D
Nem tervezek semmi utószót, tehát egy jó ideig nem lenne új bejegyzés az oldalon. Így elmondanám, hogy nagyon örülök az 56 rendszeres olvasómnak, a kommentelőknek, és mindenkinek, aki bízott abban, hogy a történet nem marad befejezés nélkül. Köszönöm! <3
A fejemben motoszkál egy következő 5SOS-os fanfiction is, de azzal egyelőre még várok, hogy összegyűljön a megfelelő fejezetszám.
Legyetek jók! <3
Nem tervezek semmi utószót, tehát egy jó ideig nem lenne új bejegyzés az oldalon. Így elmondanám, hogy nagyon örülök az 56 rendszeres olvasómnak, a kommentelőknek, és mindenkinek, aki bízott abban, hogy a történet nem marad befejezés nélkül. Köszönöm! <3
A fejemben motoszkál egy következő 5SOS-os fanfiction is, de azzal egyelőre még várok, hogy összegyűljön a megfelelő fejezetszám.
Legyetek jók! <3
Adelaide Owens
EPILÓGUS
Meglepően furcsán érint, ahogyan ismét a szobám ablakának
párkányán ülve láthatom a magas panelházakat, a siető autósokat az utcában és a
távoli utakon guruló piros buszokat. Az ablak nyitására meleg szellő áramlik be
a szobába, holott az eget igen csúfos felhők tarkítják.
Luke-kal nem tudtam sokat találkozni, így az utolsó napjaimat
Ausztráliában nem tölthettem vele. Azonban Mark rendkívül jó társaságnak
bizonyult, és még tanácsomat is kérte Molly-val kapcsolatban! Nem tudta, mitévő
legyen, mert gyakran beszélnek mobilon, de semelyikük sem jegyezte meg, hogy mi
is van akkor közöttük.
Miután megelégeltem a tétlenséget, a nappali
dohányzóasztalán lévő újságot magammal viszem a szobámba. Már éppen azon
vagyok, hogy becsukom a magazint, mert egyáltalán nem tűnik érdekes időtöltésnek,
mikor a következő oldalon meglátok egy nem is annyira ismeretlen hírességet
ezzel a címmel: Leigh Conley ismét nincs
egyedül. És ki állt mellette? Egy gazdag, negyven éves férfi, aki nem éppen
a szépségéről híres. Elnevetem magam, majd becsukom a magazint, és az
íróasztalra dobom.
Ekkor csengetnek az ajtón, és erőtlenül engedem hátra a
fejemet, mert annyira elkényelmesedtem a kanapén, így csak soká sikerül
rávennem magamat, hogy lemenjek a lépcsőn. Kinyitva az ajtót, nem sok kell,
hogy a meglepődéstől tárva-nyitva hagyjam a számat. A meghökkenésemnek pedig
Luke Hemmings az oka, aki fehér ingben, csokornyakkendőben és zakóban áll
előttem. Ha még a puszta látványa nem lepett volna meg, akkor a megjelenése már
biztosan tett volna róla, hogy meghökkentsen.
- Tudom, hogy kissé hirtelen ötlet, de szeretnék egy randit
veled. Együtt vagyunk, és bízom abban, hogy ez lesz az utolsó első randi.
Remélem, hogy nincsen más programod, mert már foglaltam is helyet - túr
idegességében a másik a hajába, és kék szemeivel olyan megnyerően pillant rám,
hogy még eszemben sincs ellent mondani a kijelentésének. Nem is tudnék, hiszen
máris érzem a szívem heves dobogását, a pillangókat a gyomromban.
- Csak várj öt percet - mosolyodom el beleegyezve a
randiba, de közben beinvitálom az előszobába, hogy ne kelljen kint várakoznia.
- Legye négy percen belül - jegyzi meg emlékezve egy régi
mondatára Luke, és meglepetten bár (hogy még emlékszik erre), de bólogatok
erre. Felsietek a szobámba, és gyorsan kitárom a szekrényemet valami elegáns
ruhát kutatva, és nem gondolkodok sokáig, azt veszem fel, amit első alkalommal
látott rajtam: a térdig érő vajszínű ruhát.
A fürdőbe is szélsebesen besietek, majd egy gyors
fésülködés és smink után lefelé tartok. A fiú már számol visszafelé, mikor gyorsan
egy rövid csókot nyomok a szájára, és erre abbahagyja a számolást.
- Még gyorsan egy cetlire üzenek anyáéknak - szólalok meg,
és amilyen gyorsan jöttem, olyan gyorsan megyek a konyhába, hogy felírhassam
egy lapra az üzenetet, és a pultra tegyem. A gömbölyded írásommal pillanatokon
belül leírom, hogy Luke-kal vagyok, és nem jövök egy ideig haza, majd
visszamegyek a sráchoz az előszobába, aki még mindig pontosan ugyanúgy zsebre tett
kézzel áll, mint amikor bejött.
- Szóval...? - motyogom, miután egymással szemben állunk,
hogy várjuk, mit is tesz a másik. Szerény személyem - Emma ... - elég határozott,
ha munkáról, iskoláról vagy akármiről legyen szó. Ám mindig van egy kis
bökkenő, ez esetben pedig az, hogy Luke Hemmings előtt viszont annyira lüke vagyok,
hogy alig bírok összerakni egy értelmes szókapcsolatot, nemhogy még egy teljes
mondatot!
- Szóval... csak azt akartam mondani, hogy csodálatos vagy!
- nyögi ki a szőke fiú, mire elmosolyodom, és valami köszönömfélével reagálok,
bár a bókokat soha nem tudtam hova tenni.
A vacsoraidő hamar eltelik, elbeszélgetünk mindenféle
témáról, és szinte észre sem vesszük, ahogyan a nap lassan a horizont alá
bukik.
- Köszönöm a vacsorát - hálálkodom, mikor kimegyünk az
utcára, és a lámpával kivilágított járdákon sétálni kezdünk.
- Ugye tudod, hogy kikészítesz ebben a ruhában - súgja a
fülembe, mikor a kerítésnek dőlve megállunk, és a Temze hullámzó vonalait
nézem. Egyáltalán nem gondoltam magamat szépnek, tekintve a négy perces
készülődési időt. De jólesik, hogy a srác ezt mondja.
- Legközelebb felveszek egy ütött, kopott, csúnya ruhát -
válaszolok mosolyogva a másik szemébe nézve. Egyszerűen nem tudok betelni vele,
ha lehetne, egész nap csak nézném, és soha többet el nem engedném.
- Az a gond, hogy abban is ugyanolyan csinos lennél - bókol
ismét, és ekkor már kénytelen vagyok piszkálni az orrom hegyét, melyet mindig
teszek, ha megdicsérnek. Ez egy berögzült mozdulat, mellyel nem tudok, mit
tenni.
- Tudod... - kezdek bele, mikor szembeállok a fiúval, aki a
kerítésnek nekidől, így a magasságkülönbség némiképp csökkentve van. Miközben a
fiú a folytatást várja, elé lépek, és a zakója szegéjével kezdek babrálni -
szeretlek.
Sohasem voltam jó a romantikus, egész történetünket
elmesélő monológokra, így azt gondolom, hogy nem is tudtam volna összehozni egy
normális szöveget. Ám úgy tűnik, ez nem zavarta a másikat, mert közelebb húzott
magához, és megismételte:
- Én is szeretlek.
THE END